Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Két elbeszélés (Feltámasztás, A pofon)
Az özvegy nem ellenezte a tervet, és Gurics Timót megcsináltatta a sírkövet, fekete márványból. Rajta csak a megboldogult neve és a két évszám. Az utána következő időszakban sokszor találkoztak az özveggyel. Rendszerint a temetőbe sétáltak együtt, de később már megtörtént, hogy beültek egy presszóba, vagy elmentek megnézni egy filmet. — Maga nagyon jó — mond a az asszony. — Rossz vagyok — sóhajtott Gurics Timót —, mert megöltem egy embert! — Ne mondja ezt — nézett rá kétségbeesetten az asszony—, hiszen rossz volt a szíve, sohasem kímélte magát, pedig hányszor óvtam, hogy ne dolgozzon annyit, de nem lehetett vele beszélni. — A legjobb orvos volt, akit valaha ismertem — mondta Gurics Timót —, és a legjobb barát is. Azt a percet, amikor olyan drasztikus, alpári módon a halálát kívántam, sose tudom megbocsátani magamnak. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehettem olyan aljas. Ha álmatlanul hánykolódom, sokszor felidézem magamban azt a vitát, szinte szóról szóra, és most már azt is tudom, hogy nem Volt igazam. És akkor azt a szörnyűséget kiáltani neki .. . neki, akivel az ifjúságomat megosztottam, olyan bűn, amire nem lehet bocsánat! Amikor letelt a gyászév, megkérte az özvegy kezét. Fehér krizantémcsokrot vitt, mert úgy találta, hogy legjobban ez a virág illik kettőjük kapcsolatához. Amíg az özvegy a krizantémokat vázába rendezgette, Gurics Timót a zongora tetején álló képre nézett, és csendesen azt mondta: — Ezzel Mária neki is tartozunk. Hiszen maga nem lenne özvegy, ha én akkor... — Timót, hagyja most már ezt. A felesége leszek, mert maga nagyon jó ember, és segített elviselni a fájdalmat, amit Gyula elvesztése okozott. Halottak napja után, nászúira Spanyolországba utaztak. — Gyula is vágyott Spanyolországba — emlékezett Gurics Timót—, sokat beszélgettünk róla. Most helyette is megnézünk mindent, úgy, mintha ő is velünk lenne. Hispánia, mindig így mondta, Hispánia! Amikor visszatértek Spanyolországból, Gurics az asszonyhoz költözött. Az ő lakását eladták, az árából kocsit vettek. Az özvegy a halott ruháit is el akarta adni, de Gurics Timót nem engedte. — Viselni akarom őket, hiszen még ő is viselhetné, ha én akkor ... És másnap már a megboldogult csíkos öltönyében ment be a kórházba, az ő cigaretta- tárcájába tette a cigarettáit, és az ő karóráján nézte az időt. Este az ő pizsamáját húzta magára, aző papucsaiba bujtatta lábát, és azőfrottirtörülközőjét használta fürdés után. — Gyula — szólt egyik alkalommal az asszony, amikor Guricsnak csak a pizsamás hátát látta. Gurics szomorúan mosolygott és nem engedte kijavítani. — Szivem — mondta —, szeretném, ha ezentúl Gyulának szólítanál. Ha jól belegondolunk, szebb is, mint a Timót, ami tulajdonképpen a Timótheus lerövidített változata, és sokszor időbe telett, amíg ezt megmagyaráztam. Mert sokan érdeklődtek az eredete felől. Az asszony beletörődött ebbe, és azontúl Gyulának szólította. Később az sem lepte meg, amikor egy napon Gurics Timót azzal a hírrel állított haza, hogy a névváltoztatását kéri és a Guricsot Gombárra változtatja, úgy, ahogy a megboldogultat hívták. — Legalább a névtáblát sem kell kicserélni — újságolta. — Ezentúl Gombár Gyula leszek, így legalább a nevében él tovább. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Hiszen csak gondolj bele, még javában viselhetné a nevét, és itt járhatna közöttünk. Az asszony szomorúan bólintott, és behozta a kávét két cukorral, ahogy a megboldogult szerette. 17
