Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Két elbeszélés (Feltámasztás, A pofon)
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS KÉT ELBESZÉLÉS FELTÁMASZTÁS Egy heves szakmai vita után, a dühtől tajtékozva ezeket a szavakat vágta oda dr Gurics Timót belgyógyász az igazgatófőorvosnak: — Dögölj meg, te böllér! Aztán kirohant a szobából, és két ápolónőt majdnem magával sodorva vágtatott végig a hosszú kórházi folyóson a kijárat felé. Másnap az igazgató főorvos szívrohamban meghalt. Amikor Gurics Timót megtudta a hírt, nagyon megrendült. A megboldogulttal diákkoruk óta a legjobb barátságban voltak, ami a néha felfortyanó szakmai nézeteltérések, meg a másik nagyobb pozíciója ellenére sem lanyhult. De ilyen heves vita eddig nem volt közöttük, és a halálát még gondolatban sem kívánta soha. A temetés utáni napon felkereste az özvegyet. — Mária — kezdte — Gyula halála óta alig hunytam le a szemem, és most azért jöttem, hogy őszintén elmondjak valamit. Nagyon kérem, legyen erős. Gyulát én öltem meg! Az asszony értetlenül nézett rá, mire a férfi elmondta részletesen a vitát és a kegyetlenül odavetett befejező szavakat. — Ugye érzi, hogy igazam van? A szavaimmal öltem, és erre nincs mentség! Őt már nem támaszthatom fel, hogy a bocsánatát kérjem, de így élni rettenetes. Maga ítéljen most felettem, aki évek óta ismer és tudhatja, hogy nem vagyok aljas, csak néha meggondolatlanul indulatos. Olyankor szinte azt sem tudom, mit beszélek. Az asszony sokáig hallgatott, majd nagyon csendesen így szólt: — Gyulának már régen rossz volt a szíve. Maga ezt nem tudta? — Nem — lepődött meg Gurics —, erről nem volt tudomásom. — Mert saját magát sohasem kímélte — nézett nagyon távolra az özvegy —, csak a hivatásának élt. Ezért féltettem az igazgatói kinevezéstől, mert tudtam, hogy ezzel csak szaporodik a gondja. — Akkor ez még szörnyűbb — kiáltott Gurics Timót—, hiszen így kétszeresen bűnös vagyok! Most már nyilvánvaló, hogy az az átokkal megkoronázott vita váltotta ki a szívrohamot! — Ne eméssze magát — csittította fáradtan az asszony —, mi már úgysem tehetünk semmit. Ő elment, nekünk élni kell! — Élni, de így?! — Gurics a zongora tetején álló képre nézett. A megboldogult szigorú tekintetével találkozott a pillantása. Úgy érezte, mintha vádolnának azok a szemek és a makacs vonallal örökre összezárt száj, valami végtelenbe dermedt sértett hallgatással húzódna az orr alatt. A következő hetekben sűrűn kijárt a temetőbe. Koszorút, virágokat vitt az elhunyt barát sírjára, és olyankor minden alkalommal bocsánatot kért a történtekért. Egyik alkalommal az özveggyel találkozott a sírnál. — Mária — mondta —, szeretném a sirkövet én csináltatni. Nagyon kérem, ne ellenezze, hiszen tudja, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek Gyuláért. Úgy gondolom, egy sima, fekete márvány lenne a legmegfelelőbb, semmi ciráda, semmi díszítés, egyszerű, amilyen ő is volt.
