Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Sziládi János: Emberek vagyunk (Elbeszélés)
it TTT r n d Hátrább lép, vissza a szobába, és kitárja az ajtót. A falak csupaszságát egy ágy, egy kályha, egy szék töri meg. — Ebből. Eladtam mindent. Eladnám ezeket is, de senkinek se kellenek. — Miért nem dolgozott? — Munkaképtelen vagyok. Tudom, nem hazudik. Negyvenöt után dolgozni kezdett a városban. Három vagy négy évig bírta, aztán összeroppant. Azóta itt él, ebben a házban, és a falu, mint valami erdő, magába zárta, elrejtette. Senki nem kérdezte, de mindenki tudta, hogy itt van. Ült az ablaknál és várta a szürkületet, hogy kijöhessen sétálni. — És azok akiket ő nyomorított meg? — kérdezi Kocsis. — Azoknak mihez volt joguk? Ismered Keresztest? Tudod, mit csinált vele? Keresztesnek öt fia volt. Kislányt akartak. Végre a hatodik lány lett. Féléves volt, amikor megbetegedett. Tíz pengő kellett volna gyógyszerre. Hol volt Keresztesnek tíz pengője! Térden állt Várady előtt, de az nem adott neki. A kislány egy hét múlva meghalt. Felállók, és most én sétálok az ajtóig meg vissza. — Idefigyelj, Feri. Tudom én azt, hogy nem könnyű, de azért gondolj másra is. Arra például, hogy Várady felélte minden tartalékát. Ha nem kap állást, egyszerűen éhen hal. — Menjen el. Menjen Füzesre. Beszélek Kelemennel, az ottani elnökkel, ad neki valamit. — Nem akar elmenni, nem is tud. — Akkor marad. Nem mondja, nem kiáltja, arcomba üvölti a szavakat, aztán kirohan. Várom. Öt perc, tíz perc, fél óra ... — Feri hova lett? — kérdem Évától, a titkárnőtől. — Annyit tudok, mint te — néz föl a papírlapjaiból, majd hozzáteszi. — Ahogy én ismerem, nem jön vissza. — Miért? — Csillapítja a haragját. Ilyenkor körberohangálja a fél határt, az pedig soká tart. A tanácsház után a harmadik épületben lakik Várady. A házat nem látni, takarják a fák, a fallá csomósodott bozót. Itt jöhetett Várady Kocsishoz. Itt a fák közt, a kertek alatt, nem az úton. — Menjen el — mondtam. — Magának is jobb lenne. Jobb is, kényelmesebb is. Itt magát mindenki ismeri. Máshol, ismeretlenül mindent újra kezdhetne. — Újra? — a ráncok szétszaladnak, és két vizenyős golyó mered rám szürkén, értetlenül. — Mit kezdhetnék én újra? Nézzen rám. Mi van még nekem hátra? Hónapok, talán évek. Ezzel már nincs mit kezdeni. — Elhallgat, maga elé néz. — Itt akarok meghalni. Itt, ebben a faluban. Azt akarom, hogy ebbe a temetőbe temessenek, a többiekhez, az őseimhez. Ehhez az egyhez talán nekem is jogom van, nem? — Nem ezt mondtam. — Én pedig ezt mondom. — Az előbb még élettelen hang erővel telik meg, sziszeg, csattan, mint az ostor. — A halálomat nem vehetik el. Az az enyém, és ahhoz semmi köze, se Kocsisnak, se a falunak, se senkinek. És egyébként is. Velem játsszák az urat? Velem? — Kiegyenesedik és vörösbe borult arccal hadonászik. Nevetséges és visszataszító egyszerre, ahogy nyáladzva fröccsen belőle a szó. — Ha nem tudná, a fél falu belőlem élt. Én adtam nekik még a levegőt is, és most ezt csinálják velem? Nem akartam kérni, vártam, hátha maguktól eljönnek. De nincs annyi emberség bennük, nem 10
