Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - Sziládi János: Emberek vagyunk (Elbeszélés)

is volt soha. — Elhallgat, a székhez botorkál, tapogatózva, mint a részeg. Leül, arcát a kezébe temeti.

— Nem bírtam tovább. Nem én, a hús, ez a rohadt semmirekellő kényszerített rá, hogy megalázkodjak, hogy könyörögjek. Szeretném leköpni magam, érti, leköpni...

— Beszélek Kocsissal — mondom és szó nélkül kimegyek.

Várady nem áll fel, nem is köszön. Ül és beszél. Szidja a világot, magát, mindenkit. Még a gesztenyefánál is hallom a hangját.

II.

Vera a kapuban áll. Nem akarja, hogy lássam, hátrahúzódik, csak a lécek rései közt fürkészi az utat. de a tarka kendőt már a sarokról észreveszem.

— Na? — néz rám bizakodva. — Elintézted?

— Nem.

— Nem? — A szeme mosolygásán látom, nem hiszi el. — Mondjad már, mi volt?

— Vitatkoztunk, nem engedett.

Kinyitja a kaput és elindul a konyha felé.

— Ennyi emberség ne legyen benne. Nem hittem volna. Megbünteti még érte az isten, meglátod.

Még ez hiányzott, gondolom.

— Azért persze neked se árt kicsit visszaforgatnod az időt — mondom. — Emlékszel, hogy éltünk mi a majorban? A szemünk majd kiesett az éhségtől, de Várady úr egy darab kenyeret sem adott. Ami rászáradt, azt is inkább moslékba dobatta, nehogy elegyük. Nem kell őt annyira sajnálni.

— Régen volt az már — nézegeti nővérem a függöny ráncait.

— Régen volt, de igaz volt.

Nem válaszol. A tűzhely körül matat, melegíti a megkésett ebédet. Aztán beszélni kezd.

— Nehogy azt hidd, emlékszem én is,amire kell. Még a pofonra is, amit tőle kaptam egy fonnyadt körtéért. Most azonban megbocsátok neki. Tehetetlen öregember már, élni se, halni se tud — rakja elém az ételt és kimegy.

Hátul a kertben találom meg. Krumplit szed a vacsorához.

— Ha a jóság kivesz az emberekből, sötét idők közelegnek — mondja talán nem is nekem, inkább magának, vagy csak úgy mindenkinek.

— Megkeresem Ferit.

Elindulok a tanácsházához, de a harmadik háznál beszólítanak.

— Egy percre csak — integet Gödéi.

— Jónapot, Sándor bácsi.

A verandán ülünk le. Gödéi poharat tol elém.

— Rég láttalak,fiam. Elkerülsz minket.

— Sok a dolgom, Sándor bácsi — mondom jobb híján, mert mit is lehet erre válaszolni.

De Gödéit nem a válaszom érdekli. Bort tölt a pohárba, felemeli, megforgatja,a fény felé, aztán leteszi.

— Kóstold meg. Nem bolti, ne félj, innen a kertből van.

Kesernyés zamatú, tiszta bor. Ettől nem kap fejfájást az ember.

— A kenyerem javát Várady szolgálatában ettem meg — mondja Gödéi. — Úr volt, nagy akaratú, isten bocsássa meg neki. Azért mondom ezt, hogy tudd, nem felejtettem el semmit. Most mégis azt mondom, adjátok meg neki azt az éjjeliőrséget.

Feláll, bedugaszolja az üveget, veszi a botját.

11