Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - Sziládi János: Emberek vagyunk (Elbeszélés)

ötven ember ... és akkor még nem is beszéltem a többiekről: a summásokról, az aratókról. Megkérdezted őket? Kérdezd meg, milyen kenyér volt az. Kérdezd, megéri. Ma is tanulhatsz belőle.

Belevörösödik a beszédbe, egyre hangosabb, a végén szinte kiabál. Már nem sétál, az asztalnál áll, és öklével úgy csapkodja az asztalt, hogy hamut permetezve táncra perdül a hamutartó.

— Hagyd abba —■’ mondom —, nyugodtan is lehet beszélni.

— Nyugodtan? — legyint. — Azt hiszed, nekem olyan egyszerű? Én is tudom, amit tudok.

— Miről beszélsz?

— Arról például, ami téged idehozott. Vera mesélte, nem?

— Ő.

— Elmondta és kész. Várady bement Kocsishoz. Azt mondta, éjjeliőr akar lenni. A Kocsis meg azt mondta, hogy nem. így mesélte? — elhallgat, leül, ide-oda tologatja a hamutálcát. — Nem számítottam rá. Amikor bejött, alig ismertem meg. Meghajlott megroggyant. Nem megöregedett, hanem összetört. Ott ült, ahol te. Fel se nézett, csak elmotyogta, hogy éjjeliőr szeretne lenni, aztán hallgatott. Hirtelen nem is értettem, mit beszél. Őt néztem, és azt a másikat láttam, a hatalmas termetű Váradyt, aki egymaga fékezte meg a megvadult bikát, és aki hajnalonként a summáslányok szoknyája alá nyúl kált a boglyák tövében. Ezt az embert én nem ismertem, annak a másiknak a kérésére pedig nemmel válaszoltam.

— Feri — mondom —, ami volt, régen volt. Nem kell elfelejteni, megbocsátani se, de dolgozni Váradynak is joga van.

— Menjen el innen. Menjen más faluba, más megyébe, ott azt csinál, amit akar.

— Joga Van itt maradni.

— Joga? — Kocsis úgy néz rám, mint aki most lát először. — Mihez van Váradynak joga?

— Ahhoz, hogy itt éljen, hogy itt haljon meg. Ennyi neki is kijár. Minden őse itt, ebben a temetőben fekszik, magát is ide szánta. Nincs gyereke, vele bevégződnek a Váradyak.

Nem találtam ki azt, amit leírok, inkább csak átfogalmazom Várady szavait. Látni sokat láttam Váradyt, úr korában is, azután is, amikor egyedül élt a fák közé bújt házában, és csak szürkületkor merészkedett elő a szobából, hogy órákon át sétáljon az ajtótól a gesztenyefáig, de beszélni egyszer sem beszéltem vele. Csak tegnap. Délután mentem el hozzá. A kopogásra nem nyitott ajtót.

— Ki az? — kérdezte, és a deszkán át kihallatszott hangjából a remegés.

— Kérem, engedjen be. így nem tudom elmondani.

Csend, hosszú, gondolkodtató csend. Végül lánccsörgés és kinyílik az ajtó. De nem enged be: a táguló résbe ő nyomakodik fürkészőn, gyanakvón.

— Ki maga?

— Galambos fia vagyok. A Galambos Sándoré. Az apám az ön birtokán szolgált. Kocsis volt. De nem azért jöttem. A nővérem mesélte, hogy éjjeliőr akar lenni.

— Nem akarok —javított ki —, csak kértem. Én nem akarok, ahhoz nincs jogom. Én csak kérhetek.

Még mindig az ajtóban áll és néz. Az arca csupa ránc, a bőre sárgás, és reszket a keze. Nem élő ember, nem is halott, inkább kísértet.

— Miért akar éjjeliőr lenni?

— Mert nincs miből élnem.

— Eddig miből élt?

9