Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - Ószabó István: Kopjafád koponyámra tűzném (Vers)

Legelőt foglalni indulnak portyára, boglyas hajukra száll lovuk fehér nyála.

Verődő hangjukkal, ostorral ijesztve, gulyákat fordítnak feszengő vizekre.

Jön szörnyű kazárnyíl; gyermek megkövezve, látok hamis nőket karddal felövezve.

Óriás ciszterna a lapály, földereng; sebesült ló nyihog, táncol, sörénye leng.

Bögölyhad rágcsál a csonton,tört koponyán: lopva jön, éjszaka, rézszőrű toportyán.

A lándzsára, rögre tódult vért bámulom. Riadt csorda elé hull, hull a vassulyom.

Futásuktól repdes, rajzik polyva, avar: leszakad a vízvájt, rétes folyópadmaj.

Nézem reszketve az első barbár csatát, viselem tépázott törzsek gyalázatát.

Árkádos mellkasok alatt csak kicsi rög hazám, e föld, melyben én korán megtörök.

Reped a televény; folyók hordaléka zúdul, repedezik a vaskos moréna,

kiskorom gabona- szakállú vidéke, ahol zúgológik apám fenyítéke

éjek viharában, ott vagyok s ők heten,

Ond—Kundék — esküdnek iskolás könyvem ben.

Ágazó ereik vér út hálózatát — karjukat nézem, mint térképezett hazát.

Félvad jászok, hunok, gepidák, besenyők: vándor hű pogányok, Európaverők

jönnek fel a síkon, vörös kráterekből, napkitörésektől tündöklő terekből.

Az omlós alföldi rög róluk legenda, a szaru — hajamon járó csöpp borona.

Hány pálfordulását ülte meg a nemzet azóta? Hány terrort, hány szuronyos rendet

éljenzett: gyanúját kendőzve s a csömört hűvös rendszerektől, melyeket eltörölt.

A torz csapszékekből kivezetett paraszt szédült a deresen; vakszemére haraszt

esett, s az ásóról anyaföld — mostoha.

Lángzó forradalom söpört itt, ostoba