Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - Ószabó István: Kopjafád koponyámra tűzném (Vers)

önkény, harc, ispándölyf. Ebrudalt gyermeked szolgált hát meg hazám: fölkelt, törvényt szegett.

Feketével szegett északi szemfedőt, barbár pénzt titkoló vénasszony-keszkenőt.

Ragyogd be fény, eső, szórt gabona áldja, rakódjon szívemre hűvös szláv barázda.

Kereszted, kopjafád koponyámra tűzném; anyai szótagok ágán rokon zűrjén.

Az első faeke sárga korhadékát mutasd meg: kiszántom vele lábszárcsontját

Mordvinok, osztjákok, cseremiszek, lappok; nyelvemmel egyforma énekre fakadtok.

apámnak, anyámnak; sok ősöm kihányom, s fekve, ülve őket kint hagyom hazámon.

Rokon nyelvek, égő vérszakadt himnuszok, dalok, mondák népe: szélcserzett ugorok

Föld alól kiszántom holtágát Tiszának, szál haját szikfehér kündükoponyának.

jönnek. Feketében jön szamojéd anyám, nézi tájaidat sárdolmányos hazám:

Föltárok a sárból barbár koporsókat, tarsolylemezeket, hűs vasolvasztókat.

ahol a föld végül muskétáinkra hull, szó után testvérem — révedt szemű vogul.

GULÁCSY LAJOS: ÖREGASSZONY