Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Ószabó István: Kopjafád koponyámra tűzném (Vers)
ŐSZABŐ ISTVÁN KOPJAFÁD KOPONYÁMRA TŰZNÉM Vörhenyes arcomon vad pokol, tűzhányó, fölzavart folyókon bugyborog a gázló. Ég az ótvaros föld, zordul a víz sodra, mocsárban ledőlve a sárgult topolya. Keresztezett nyelvű kabarok fekszenek: csontjuk a krónika csupán, és én leszek tanúsító hitvány himnuszos unoka; kezemben barbár pénz, szolgalánc, uzsora. Rémuralom, nyomor, oligarchaiga, megbotozás, börtön, eleven krónika képei tódulnak unokaszememből, napkitörésektől tündöklő terekből. Magot zúzó kölyű, halterelő szégye; lettem én megadó szerelem reménye. Infarktusos korom tűzvető pogánya, ingem utcaajtók gyászdrapériája. Vérem forrón árad, zúg hajszálaimban az elektromosság, vagyok szörnyű kínban. Vérré, borzalommá elevenült monda, hosszú történelem, lángoló krónika tódul révedt szemem fényén, napvilágán: népesebb lesz a föld, újra gondos sámán jövendöl előttem, tűz fölött varázsol; népfelkelők rongya, lobogója lángol. Sarkirányán ajzott viharok vergődnek, villám szála foszlad, párák szerveződnek. Asszonyok melléről lehull fényes boglár; arcukon szikkadó homok, fekete sár. Szemfedőt felhajtva elsárgult mondákon, fölravatalozva édesanyám látom. Az arca sárga tűz, haja égő csóva, két szeme tündöklő vízen ringó bolya. Szívem piros intézete, lázammal föl-föl lobogózva: megszületik a dal karaván kísérő vadlelkű ősömnek — látom, szemem elé nyílzuhogva jönnek.
