Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Seres József: Sárándi József: Vándor az aszályban
hozzáfogható munka azóta sem látott napvilágot román nyelven. Négy esztendei munkával állt össze Baké Györgynek ez a mostani kötete ,,a barátság, a kölcsönös megismerés, az egymáskeresés élményeiből”. Hisz ez a dolog lényege, mivel voltak nehéz esztendők, amikor sok vonatkozásban kísértett a meg nem értés, sőt a diszkrimináció is. A szerző „a nagy utazás” alatt nem azt kereste, ami esetleg ma is taszít, hanem azt, ami összeköt. Még a barátságtalan időkből is. És megtalálta „egymás erényeit, a közeledés, a megértés epizódjait, a testvériség igéit”, amelyek segítségével rendezhetjük végre közös dolgainkat. P. KOVÁCS IMRE SÁRÁNDI JÓZSEF: VÁNDOR AZ ASZÁLYBAN Első kötetes kö tőről írni mindenképpen nehéz feladat. A költő biztatást vár vagy mindjárt elismerő szavakat. Különösen, ha — mint Sárán- di — egyszerre robban be az irodalomba, és többen is szívesen bábáskodnak fölötte. Igaz, Sárándi fiatalsága ellenére igen sokat próbált már az életből, hiszen — mint ahogy rövid önéletrajzából megtudjuk —, segédmunkásként kezdte. Volt kőműves, ács, bádogos, tetőfedő. Becsavarogta az egész Dunántúlt, aludt pályaudvarokon, padlásokon, őrszobákban, s az isten szabad ege alatt. Közben leérettségizett, majd elvégezte az egyetemet is. Sok mindent megpróbált tehát, talán egy egész életre elegendő tapasztalatot szerzett. Méltatlan dolog lenne tehát a kezdő költőt látni benne, s ehhez igazítani a mércét. Sárándi nagy, megváltó szándékkal, indulattal indult el költői útján. Nem annyira programadó nagy ígéretekben érezzük ezt, hanem a tematikában, életszemléletében. „Hiszek az új dördülő tavaszban” — hirdeti a „Hegyekben” című prológversben, s nem fedezet nélkül való kiáltás a „Hozsánna nélkül” c. versében a kijelentés: „Lázadó vagyok? Lázadásom / a jelennel cinkos jövőé.” Megélt tapasztalatokkal a háta mögött úgy érzi, hogy harca nem hiábavaló. Az optimizmus mellett van elég bátorsága a bajok, az ellentmondások, a kiábrándító jelenségek érzékelésére is. A „Csőszök a tilosban” c. fejezet tanúskodik erről legvilágosabban. Mert hiszen milyen is lehet az a lét, amelyben „a borfolyókat partra veti / az öngyilkosok keserűsége”, s ahol „Semmiekben gazdag SEHÓLIÁBA húz a korgó hiány”? (Ezer év) S lehetne-e meghökkentőbb vallomás a világról, mint Sárándi ,,Jerikó”-ja? Nem eget-földet rengető átkok vagy káromlások rendítenek meg, hanem a tárgyilagos kijelentés a városi képekkel zsúfolt vers végén: ,, —fújjatok bele a trombitába!” Ilyennek érzi tehát a kö tő a nagyváros lüktető életét? S ha csak a trombitaszó hiányzik az összeomláshoz, mi lehet mégis számára biztató? Mi ad erőt ahhoz, hogy lázadjon, hogy ostorozzon, hogy a jövőbe kiáltson? Talán az, amit „Sum- mázat” című versében szinte mérnöki pontossággal így fejez ki: „valaminek kezdete vagyok / s valaminek folytatása / ha észrevétlen megszűnők / már nem éltem hiába”. Eszmeiségét, belső mondanivalóit, ráérzéseit tekintve rendkívül gazdag ez a kötet. Egy-egy verséből úgy érezzük, mintha nem is az induló, utat, irányt kereső, világot újra felfedezni, vagy éppen teremteni akaró költő, hanem a bölccsé higgadt tapasztalat szólna hozzánk. A „Téli mozaikok” kimért ritmusú, a semmivel, a halállal kacérkodó képei, a „Zúg egy malom” önemésztő nyugalma vagy a már említett „Summázat” bölcs megnyugvása szokatlan egy fiatal, harcba induló költőtől. Ezek azonban csak a lankák a csábító hegycsúcsok között, amelyeket megmászni szeretne. Pihenők a lázas hadakozásban, amelyben persze még nem mindig biztos, nem mindig világos a cél, s így nem mindig pontos a kifejezés sem. Különösen az első ciklus (Bálványok tövében) néhány versében akadnak képzavarok („a bánat Ikarusz-szárnyain / Naperejű sugárvetése a reménynek / ítél zuhanásra”), avagy nyilvánvalóan utánérzésre utalnak az ilyen sorok: „S én a boldogabb utód / istrángba feszülök, mint az állat, / de nem lehet ígéretekkel befogni a számat.” Jó néhányat idézhetnénk a szokványos képekből is („Éveim / fáradt vándormadarak”, avagy: „A túlsó part fölött / tűzkoronás narancs a nap”), de nem szeretném a kibicsakló sorokat, képeket helyezni előtérbe, mert nem ezek a jellemzőek Sárándi verseire, hanem a bátor, szárnyaló képzelet, a sok átélt valóságmozzanat, találó kritikus indulata,azönírónia, az éles bírálat, a világ dolgait gyakran epigrammaszerűen fölvillantó képsorok, s a „Szerelem csütörtök” című ciklus szerelmi láza, csillogó képalkotása. A népdalok hamvas tiszta képeitől a villoni merész, már-már cinikusnak ható őszinteségéig, meglepő változatosságáig sorjáznak itt a versek. A jelek arra vallanak, hogy Sárándi kötetére sokan felfigyelnek. Elég talán utalni Féja Gézának a „Tiszatáj” 1974. januári számában megjelent cikkére (Két költő): „Mind n mondata arról vall — írja Féja Géza Sárándi verseiről —, hogy mi készül a legújabb nemzedék jobbjaiban.” Lehet, hogy így van. Láttuk, gyakran robbanó erejűek, bátor őszinteségűek és főleg valami új, igazabb jövő felé tapogatók ezek a versek, mégis félő, hogy sikerük tévútra viheti a költőt, hiszen a lét vagy nemlét kérdése, amelyre nemcsak 95
