Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Monoki György: Nógrádi Gábor: Kéthátú életünkben
gyakran, de nemegyszer végletes megfogalmazásban visszatér, csak keret lehet, nem a mélyebb mondanivaló. Szerencsére jellemzőbbek mégis a jövőt idéző képek, amelyeket a már idézett „Hozsánna nélkül” című versében így összegez: „Bár megváltatlan marad ára, én itt akarok szabad lenni, halálnál élesebbre kell magamat kifenni.” Hitvallás ez, amelynek teljesítését várjuk Sá- rándi József költészetétől. (Szépirodalmi, 1973.) SERES JÓZSEF NÓGRÁDI GÁBOR: KÉTHÁTÚ ÉLETÜNKBEN A társadalmi életben kapunk sebeket, a világban érnek kudarcok, de mérgünket otthon, a hozzánk közel állókon töljük ki. A „világnak kedvemért ellentéte légy!” abszolút-abszurd igényével közeledünk szüléinkhez, hitvesünkhöz, barátainkhoz. De ugyanakkor, hogy el tudjuk viselni a folyton fenyegető és gyakran bekövetkező súrlódásokat, összeütközéseket a „fórumokon”, ahhoz az „intimszférában”, a családi és baráti kapcsolatokban kell rendet teremteni, békét kötni. Odahaza adjuk ki magunkból békétlenségünket a világgal, de a harmonikus világrend modelljét is itt próbáljuk megteremteni kicsiben. Aki ismeri ezt — a modern ember jellegzetes élethelyzetét — annak ismerős Nógrádi költői világa. Szűkítsük tehát első lépésként a világot egy kis sugarú, legtöbb esetben a költő és felesége köré rajzolható körre, majd második lépésként sűrítsük belé a két személy viszonyának lehagy- hatatlan háttereként vagy közegeként a „világot”, mindazt a külső terhet, amit a szereplők magukkal hoztak ebbe a belső, közvetlen viszonyba is, amit nem tudtak itthon sem lerakni és akkor megkapjuk Nógrádi szonettjeinek „vershelyzetét”. A viszály épp az ilyen szűk körben tombol a legerősebben, a konfliktus itt a legkínzóbb, a kapott sebek itt a legfájóbbak, de a megbékélés is itt a legmegnyugtatóbb, a harmónia is itt boldogít a legjobban. Ebben a körben tehát a világgal való jó vagy rossz viszonyunk még jobban kiéleződik. Az életérzés, a világhangulat vagy az egyes szétszórt bántalmak itt egzisztenciális kérdésekként, húsbavágó problémákként, társunk és saját magunk megkínzásaként jelentkeznek, ha csak egy percre is. így találkozik Nógrádi szonettjeiben a közvetlen, az esendő a kozmikussal: „Asszony fut, felleg, szél, törvény viharzik, csendőr-idő viszi a védtelent.” így tud — épp magánemberségünk drámáinak érzékeny és az önkínzásig őszinte megélése által — a „teljes” emberről is fontosat mondani. Egyoldalú dialógusok ezek a versek: a költő megszólítja a kedvest, a szülőket, kérdéseket tesz fel barátainak, felszólítja őket, rákiált szeretteire vagy kérleli őket. . . Ezek a formái a vias- kodásoknak, amelyeket a reflektorfénybe állított Én a homályban maradó „partnerekkel” folytat. Nógrádi szonettkönyvének 64 darabjában a szonettben rejlő drámai lehetőségeket bontakoztatta ki. Verseit a tézisek, antitézisek előrehajtó hullámzása, kínzó kérdések, válaszkísérletek, újrakérdezések váltakozása jellemzi. A szonettek zárlatai érvelő konklúziói egy láthatatlan vitának, intések, végpontjai egy-egy tisztázási kísérletnek. Jelenthetik a belső vita ideiglenes nyugvópontját, vagy pedig rezignáltan konstatálják a kérdés megválaszol hatatlanságát. Nógrádi egy-egy szonettje valóban két hát szoros zárójelébe fogott mozgalmas, szenvedélyes belső élet. Szenvedélyes ölelkezés? Dühödt dulakodás? A két hát sima fegyelme nem árulja el — csak az tudhatja meg, aki szeretettel és az önmegismerés szenvedélyével fogadja be a „testvér-pusztulású kozmoszunk” e drámájának változataiból kikerekedő költői világot. A teljesítmény művészi értéke azonban csak a versek egy részében ér föl a vállalkozás izgal- masságával. Ennek legfőbb oka, hogy a dilemma, amelyet a klasszikusok már nem ismernek és amely főleg a fiatal költők számára jelent gondot, Nógrádi előtt is jelentkezik: megmaradni a nyelvi játékosság szintjén, kellemessé tenni az olvasást, megkönnyíteni a befogadást, akár a felszínesség árán is, vagy pedig a pontosság, a gondolati vagy érzelmi mélység, az élmények forróságának versbe mentése érdekében, ha kell, vállalni akár az olvasóval való feszültséget is. Nógrádi, mint mindenki, aki komolyan veszi költői hivatását, az utóbbit választja. így versei egy csoportjában a belső mozgalmasság zavarja a vers áttekinthetőségét, az indulat megkúszálja a belső logikai menetet. Sok a bizarr kifejezés, amit a költői temperamentum, felhevültség szubjektíve indokol, de az olvasóra nem szug- gesztíven, hanem zavarólag hat. A drámaiság néha nem megfelelő formában, inkább teátrális végletességben fejeződik ki. Úgy vélem, a „drámai” szonett talán kevesebb képet bír el, simább, fogalmibb nyelvet kíván. Azok a szonettek azonban, amelyek fölülemelkednek az említett dilemmán, komoly figyelmet érdemlő, jól körülhatárolható, kialakult költői egyéniségnek mutatják Nógrádit. Első kötetes költőről ma aligha mondható ennél több. (Saját kiadás, 1973.) MONOKI GYÖRGY 96
