Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Czére Béla: Bisztray Ádám: Elfelejtett tél, farkasokkal
vagy szerencsétlenséggel menekülni kell.” A felvándorlás okait kutatva veszi könyörtelen vallatás alá falujának múltját és jelenét (Szülőföldem változásai), s a faluból elszármazott, értelmiségivé vált sorsot, amelyről illúzió s nem minden keserűség nélkül állapítja meg, hogy a falu életének csak „szemlélője” lehet, „de közvetlen megváltoztatója” már nem. Szülőfaluja a 60-as évek közepére jut el odáig, hogy a termelőszövetkezeti munkából — országos viszonylatban — közepes szinten megéljen. A múlt terhes öröksége, a három településből egyesített falu alsó, felső és közép íszkázi elkülönüléssé „szelídült” régi társadalmi ellentétei, a falu életéből lassan kiszoruló öregek képe, s tsz-gondjaik közepette szellemi horizontjukat a faluval lezáró középkorúaké, a Budapestre szivárgó s az otthon maradt fiataloké, akiknek az élete, fiatalsága elé ma is sorompót állítanak a múltból fennmaradt erkölcsi tilalomfák, még erősen beárnyékolják a fejlődést, gyarapodást. „Merész ötlet végiggondolni, miféle következménye lehetett volna, ha a közösségből kikerült tanult emberek nem szakadnak el egészen, a falu érdekében is gyümölcsöztetik megszerzett tudásukat” — jegyzi meg az író keserűen. Nagyon jól látja Ágh, hogy a kultúrának falun elsősorban a „közérzetváltoztató szerepe az elsőrendű”, a kollektív munka után magukba zárkózó házakat ez nyitja újra egymásra, ez oldja a munka törődéseit örömmé és játékká, ez emeli fel a falu kollektív tudatát a nagyobb közösség, a nemzet gondjaihoz. Ugyanezek a problémák foglalkoztatják az írót a másik szociográfia, A madár visszajár írásakor. A Tolna megyei Tengelic a jól szervezett kollektív munkából gyarapodó falu képét mutatja: a termelőszövetkezet nagyon jól fogta be a régi egyéni gazdálkodás alkotó erőit a közös vállalkozásba, s adott teret, perspektívát a szunnyadó tehetségek, energiák számára. A kollektív tudat azonban csak a közös munkára irányul: esténként elkülönülő várakká válnak az anyagi gyarapodást jelző szépülő házak. A kultúrház pangását, a bezárkózó életformát, a sajnos sok emberre jellemző szellemi igénytelenséget a fogyasztói szemlélet idézi elő elsősorban. A „gyarapodás mechanizmusa”, amely az anyagi javakban nem a társas élet kiépítéséhez, a szellemi javak megszerzéséhez, az élet gazdagabbá tételéhez vezető eszközt lát, hanem végcélt. Ágh István kitűnő munkája nagy mértékben járult hozzá a mai reális faluképünk kialakításához. Reméljük, hogy a könyv azokhoz is eljut, akiknek az író elsősorban szánta, a falvak lakóihoz, s a teljesebb élet iránti vágyat erősíti majd fel bennük. Mint ahogy azt is reméljük — talán nem teljesen illuzórikusán —, hogy a könyv közel kerül azoknak a szívéhez is, akik elszakadva, mégis „madárként visszajárva”, sokat tehetnének a mai falu teljesebb, gazdagabb jövőjéért. (Magvető Könyvkiadó, 1973.) CZÉRE BÉLA BISZTRAY ÁDÁM: ELFELEJTETT TÉL FARKASOKKAL Nehéz lenne pontosan meghatározni a verseskötet után most prózával jelentkező Bisztray Ádám könyvének műfaját; de azt hisszük, nem is szükséges ez. A szabadvershez nagyon közel álló, prózává oldott lírai emlékképek, a vers képteremtő logikájával építkező miniatűr lírai szociográfiák azokat az élményrétegeket dúsítják, járják körül, amelyekből a verseskötet, az Erdőn- túli táj Is táplálkozott. A költői én élményrétegei, meditativ anyaga elsősorban az erdélyi szülőföld—Székelyudvarhely és környéke — tájait rajzolják elénk. Az emlékezetből kirajzó képek nem átszövik, színezik vagy a líra világába emelve értelmezik újra a szocigrafikus anyag jelentését, mint például Ágh István lírikus szociográfiájában, A madár visszajár-ban. Bisztray kötetében nem választható szét a szociográfia és a lírai alkotásfolyamat: a miniatűr prózai remeklésekben, helyenként elbeszélésanyagot felvillantó novellettekben megrajzolt képek — tulajdonképpen hosszú verssorok — hordozzák elsősorban a szociágráfikus mondanivalót, szándékot. Bisztray Ádám kötetének belső szerkezete pont fordítva épül így fel, mint Ágh Istvánné: a képanyag szívja magába és értelmezi a szülőföld emberi világát, a meditativ részek csak körülveszik a képeket, gondolati közeget adnak számukra, pontosabbá teszik jelentésüket. Természetesen szociográfikus szándékú feldolgozásnál ez a költői módszer az életanyag realisztikus rendszerezése elé bizonyos korlátokat állít: a hagyományos szociográfia hiányáért azonban gazdagon kárpótol minket a székely világ szépségének, munkás emberei sorsának jelképévé növő képek. Szerepük még ebben a lírához nagyon közel álló prózában sem azonos egyszerűen a versben betöltött szerepükkel: az epikus és meditativ anyag sodrásában — a tiszta lírához képest — szilárdabb, áttekinthetőbb kristályalakzattá képesek összeállni, többletjelentéssel töltődnek fel. Persze ha nem a költői módszer, hanem az élményrétegek felől közeledünk Bisztray Ádám kötetéhez, akkor is nagy merészség ebben az esetben szociográfiáról beszélni, hiszen a költő életének Udvarhelyhez, a székely megyékhez, a Buda környéki falvak vidékéhez és a fővároshoz kötődő élményei a lírai önéletrajz szubjektív vonzásrendjében tartják a kötet anyagát. A megmegújuló szülőföldi látogatásokat azonban nemcsak a régi önmagát felfedező és a mai személyiségét kiteljesítő ember szándéka kapcsolja össze a gyerekkor világával; a költő sorsa eggyé vált a szülőföld háború sebezte emlékeivel, a munka hétköznapjainak és az öröm ünnepeinek ritmusában lüktető táj életével. Nagyon erős kötődés 90
