Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Versek formaruhában (Simái Mihály: Kenyérszegő)
ez, annak ellenére, hogy Bisztray családját a háború elsodorta Udvarhelyről. „Már nem a város hordoz és tart engem, én viszem magammal és folytatcm” — írja a költő. Ez a kötetből kirajzolódó objektív világ nem egyszerűen csak része Bisztray Ádám személyes életének; a kollektív létbe, a szülőföld népének gondjaiba, szorongásaiba és örömeibe az egyéni létezés valami megindító etikai kötődéssel fonódik bele: — „A rettegés, hogy berekesztetik sorsa, és a szeretettel egy tőről fakadt önzés— hogy elveszítjük egymást — nem tűr belenyugvást, nem engedi a testi elszakadást felejtéssé teljesülni.” A „máig fekete-fehér jelenésnek” látott, de „a szivárvány ígéretét” sem tagadó szülőföld képe a természet ritmusában bomlik ki előttünk, az Ikrek havának megáradt hegyi folyói mossák arcát, a Szűz havának gyerekkori szerelme tűzi a csillagot hajába, a változó évszakok tünékeny csodái villantják fel szemeit — Nannyóét, akinek szemeivel nézi a költő azóta is a világot. A szülőföldért, a népért dolgozó ember védő mozdulata beleivódik a tájba, a kötet legszebb látomása a halála után a mezők alatt elnyújtózó, „értő tenyerén” a vetést ringató udvarhelyi molnár képe. „Hangok tolinál gyöngébb, fuvallatnál vékonyabb, kerek pajzsa lebeg-ereszkedik a táj fölé. Kell a védelem" — hívja segítségül a költészet varázslatát az író. Az erdélyiség Bisztray Ádám értelmezésében „ledobhatatlan, mert gerince, vállcsont szárára nőtt kereszt”. „A Kárpátok karéjában egymásra utalva élt” és a jelenben is egymásért dolgozó népek káros beidegződéseket, gyűlölködéseket kivető munkájával, szellemi erőfeszítésével őrződik tovább, „vékonyabb-ercsebb csatornákon keresztül” „egyetemes kultúránkkal” tart közösséget. Az erdélyi világ gondjai — egyre táguló körökben — gyűrűznek a kötet szociográfikus- emlékező anyagában tovább. Magyarországi „ingázók” — hétvégi vonatozók — arca villan fel. Értük éppúgy szót emel a könyv, mint szülőföldje embereiért. (Magvető Könyvkiadó, 1974.) CZÉRE BÉLA VERSEK — FORMARUHÁBAN Simái Mihály: Kenyérszegő Meddig friss egy hang? Meddig lehet — veszteség nélkül — ugyanúgy szemlélni a világot? Lehet-e másfél évtizeden át szinte egyfolytában „virág-virágzó-virágzik” és hasonló metaforákba öltöztetni a jelenségeket? Simái Mihály, mint mondani szokás, tehetségesen indult. Most is olyan utat jár, amelyen sokan el sem mernek indulni, helyette inkább az áttételesebb megjelenítést vagy a befelé fordulást választják. Ezt az utat a közéleti és szociális témák szegélyezik. A szerelmet is egy asszony, a feleség jelenti. A szegedi írócsoport 27 éves lírikusa A virradat vitorlái című kötettel tűnt fel 1962-ben. Rokon- szenvet ébresztett tiszta beszédével, egyszerű formáival és mindenekelőtt elkötelezett hitével. Képeit átszőtték a fizikai munka, az építés, a bányászat megfigyelései, a városi bérházak, piacok hangulatai. Az országos folyamatokkal való azonosulást gördülékenyen, igazán átélhetően próbálta kifejezni — mindent emberközpontúan szemlélve. A hit és az „országiás” továbbra is vissza-visszatérő kifejezése maradt, leginkább uralkodó eszköze azóta is a megszemélyesítés. Az ellentétes jelenségeket nagy kedvvel békíti össze. A legkezdetén mindezt halk hangon, meggyőzően tette. Majd helyet adott egy majakovszkijos (vagy inkább csak annak vélt), nyersebb, olykor üvöltő hangnak—a munkáshatalom egészen másképp jellemezhető korszakában. Az egyébként szelíd költő szakít elnéző hajlamaival ésaheréket, kártyázgatókat, éjszakai pillangókat valamint egyéb emberi egyedeket máris vinné a Taigetosz- ra, hogy a mélybe taszítsa őket. A hatvanas évek elején még frissnek ható kifejezésmód kétségtelenül veszített eredetiségéből. Nyilvánvalóbbakká váltak veszélyei is, amelyek főképp a dolgok leegyszerűsítésekor jelentkeznek. Ha az élet jelenségei a maguk konkrétságában nem építhetők be a versszerkezetbe, akkor a költő az általánosabb és mindenképp hajlíthatóbb — de másfajta megközelítést szolgáló — fogalmakhoz nyúl. A második, Látás és látomás kötet címadása is inkább valamiféle esszégyűjtemény élére kívánkozott volna, semmint verseskönyv borítólapjára és egy ciklus bevezetésére. A veszélyforrások aggasztóan megszaporodtak a legújabb, Kenyérszegő című kötetben. Eleve lemond a szuggesztivitásról, a konkrétság hiteléről, amikor általános fogalmakat tűr meg a versekben. Sokkal inkább a tudomány vagy a publicisztika eszköztárába tartoznak az ilyen kifejezések: atlantiszokból menteni lényegedet, épülő csoda, a házasság mítosza, képzelt hatalom, a Most harmóniája ... A strófákból kikiabáló, közvetlen felszólítások is mintha a természetes expresszivitást pótolnák. Nagy ellentéteket igyekszik közös nevezőre hozni sokszor külsődleges megoldásokkal, egy-egy szokatlanul ható társítással: felgörnyednek az emberek, fölzuhan a madár az égre. A valahová eljutni célját sem a legeredetibb módon fogalmazza meg, amikor a romantikus költői helyzetet és környezetet eleveníti fel: „metsző szélben a pőre síkon/ csak menni a ködlő csúcs felé”. Ebben a könyvben nagyon sok minden idegen Simái igazi költői adottságától. Attól a képességé91
