Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Czéré Béla: Vallomás a mai faluról (Ágh István: A madár visszajár)
tanítvány ezzel szemben állást foglal a logika, a mozgás és a fejlődés mellett (Miről beszéltünk!). Egy kisváros „vezető” értelmisége mintegy kísérletképpen le akarja itatni a neves írót, aki ugyan belemegy a játékba, de végül egyenes derékkal távozik (Kísérlet). Egy tudományos kutató reménytelenül vergődik álhumanisztikus kapcsolatai szövevényében (Szeretteink, szerelmeink). Hamis képzetek, üres pózok, hazugság és érzéketlenség árnyékolják ezt a világot — figyelmeztet az írónő, s több őszinteségre, természetesebb gesztusokra inti hőseit. Amikor ismételten kiemeljük e novellák problémaérzékenységét, tehát azt, hogy az írónő társadalmilag hiteles magatartások és konfliktusok elemzésére vállalkozott — szólnunk kell arról is, hogy a kötet darabjainak művészi intenzitása helyenként nem meggyőző. A cselekvések belső indítékainak árnyalt motivációja helyett olykor külsőséges megoldásokkal találkozunk (Emlékirat). Előfordul az is, hogy a témája szerint izgalmas történet mondanivalóját didaktikusán közvetíti: inkább csak megfogalmazza, ahelyett, hogy ábrázolná (Miről beszéltünk?, Selyem Izabella). Leírásaiban, dialógusaiban néhol meglepően kevés a jellemző erő: a Szép délután vagy a címadó novella figurái például nélkülözik azt a plaszticitást, amely sorsuknak mélyebb, összetettebb jelentést biztosíthatna. Mindez különösen azért szembetűnő — talán a kelleténél élesebben is—, mivel a kötet novelláinak másik része (Valami jó, Betonlap, Kislány kutyával, Kísérlet) az írói eszköztár kétségtelen gazdagodásáról vall: ezeket az írásokat tömör szituációrajz, gondos komponálás s kifejező dialógustechnika jellemzi. Ezekben a novellákban Jókai Anna meggyőző művészi erővel vizsgálja a társadalmi és az egyéni felelősség kérdésének összetett problematikáját —, s bizonyítja is egyben, hogy korántsem ért még választott témája „végére”: továbbra is lényeges mondanivalója van a távlattalan, riasztóan kisszerű életekről. A kötet egyenetlen színvonalát, az ábrázolás „gyönge pillanatait” azonban úgy hisszük, mindenképpen jeleznünk kell; annál is inkább, mivel jelenkori prózánk egyik markáns tehetségéről van szó, akitől joggal várjuk, hogy mind tartalmasabb, színvonalasabb művekkel gazdagítsa szépirodalmunkat. (A novellák mellett a kötet tartalmazza Jókai Anna Tartozik és követel című drámáját is. Méltatásától eltekintünk, hisz jólismert műről van szó: a drámát 1971-ben mutatta be a Thália Stúdió — emlékezetes, szép sikerrel. Annyit mégis ide kell írnunk: örömmel olvastuk újra ezt a kitűnően fölépített, mai életünk konfliktusait vallató, fölkavaróan őszinte hangvételű drámát, amely méltán sorol az új magyar drámairodalom értékes alkotásai közé.) (Szépirodalmi, 1973.) MAJOROS JÓZSEF VALLOMÁS A MAI FALURÓL — Ágh István: A madár visszajár — Ágh István lírai szociográfiája pontos kereszt- metszet a mai magyar falu társadalmáról, izgalmas oknyomozás a 60-as, 70-es évek falujának megváltozott közérzetéről, gondolkodásáról, de több is ennél: lírai vallomás a szülőföldnek a faluról elszakadt embert örök etikai szolgálatban megtartó erejéről. A falu objektív képét, szociográfiáját a faluból kiszakadt, abba mégis minduntalan visszatérő ember emlékezései, lírai reflexiói egy mélyebb értelmezésbe, perspektívába emelik: a költő öröme és szorongása nem az objektív elemzés eredményét színezi át; a tárgyilagos vizsgálódásból rajzolódik ki a magyar falu mai képének épülete, de a költő vágyai, jobbító szándékú indulatai vetítik köréje a majdani teljességet, az emberibb élet, anyagi biztonság már felépült házai köré a teljes élet, a szellem kertjeit is. Ágh István lírai emlékezései, reflexiói nem tolakodnak a vidék reális ábrázolásának a helyébe, a szociográfia nem ürügy számára, hogy elsősorban saját magáról beszéljen. Amit önmagáról közöl, az emlékezés- és meditációfolyamok hordalékai, olyan partot emelnek, ahonnan az egész vidék, a Veszprém és Tolna megyei magyar falu belátható, a múlt és a jelen élete, holtágaival és erősödő sodrású vizeivel felmérhető. A szociográfikus próza örök megújulási képes" ségét bizonyító, kitűnő könyv első része a szülő" falujáról, aVeszprém megyei Iszkázról írott szociográfia. Az 1964—66 között készült, s így az 50-es évek végi kollektivizálás utáni állapotot tükröző írásokat a 70-es évek eleji lírai riportok egészítik ki: a Somló hanyatló kultúrájáról, majd kezdődő, prosperitásáról. A szociográfia második része, a tolnai faluról, Tengelicről készült írás, jelenünkből tekint vissza a tsz-szervezés előtti és utáni időkre; a fogyó munkaerő gondjával és számos más nehézséggel küzdő szülőfalu képével szemben a virágzó falu megjelenítése ez. Ágh István azonban nem feledkezik meg a hiányérzete okainak felmutatásáról sem: a kollektív munkával gyarapodó ember életének egészével — szabadideje kihasználásának szegényes igényeivel — még nem emelkedett fel kollektív munkája szintjére. A szorongás, a tárgyilagos oknyomozásban ,.feloldott” fájdalom szövi be a könyv szülőföldről szóló részleteit. A fogyó lélekszámú falu kirajzási irányát veszi a költő először szemügyre: a fővárosba felszivárgó parasztság városi életformába illeszkedésének gyötrelmeiről, buktatóiról szól a Vallomás az elszakadásról c. írás. „Nem Pest a fekete — cáfolja az író a régi romantikus hiedelmet —, hanem a fölvándorlók magányossága az a bizonytalan lelkiállapot, amiből szerencsével 89
