Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - SZEMLE - Halász Péter: Apáról fiúra (Kósa László és Szemerkényi Ágnes könyvéről)
APÁRÓL FIÚRA Kosa László és Szemerkényi Ágnes néprajzi kalauza Sokan és sokféleképpen értelmezték és magyarázták már azt az immár jónéhány esztendeje tartó társadalmi jelenséget, amit tömören és némileg leegyszerűsítve a hagyományos népi kultúránk iránti fokozott érdeklődésnek nevezhetünk. Ennek a vonzalomnak az erőssége természetesen viszonylagos: a megnyilvánulás módja és hőfoka elsősorban a korábbi mesterségesen közönyös idők után tűnik felfokozottnak, néha túlságosnak. Pedig valójában korántsem az, s inkább arról beszélhetünk, hogy a kultúra mélyebb gyökereihez való vonzódás gyakran sekélyes és formális gesztusokban nyilvánul meg. Az idősebb generációknál, ahol még élnek, élhetnek a hagyományosan közösségi kultúra emlékei, ez nem ilyen nyilvánvaló, fiatalságunk egy része azonban magára szedett pózokkal igyekszik pótolni az érzelmi kötődés hiányosságait. Múló divat volna tehát népi kultúránk tisztelete? Szélhordta homokdomb, mely ahogy lett, ugyanúgy el is tűnik? Bizonyos vagyok benne, hogy nem, bár az is látnivaló, hogy az ifjúságnak ebben a megnövekedett érdeklődésében fölös számban figyelhetők meg az úgynevezett divatos jelenségek. Ez pedig azt jelenti, hogy a felnövekvő generációnak a népi kultúrához való egészséges kötődése elsősorban azon múlik, milyen mértékben sikerül ezt a ma még félig-meddig divathullámnak tekinthető társadalmi jelenséget tartalommal megtölteni: a népi eredetű holmikhoz való formális vonzódást a helyes ízlés kialakításának, nemzeti hagyományaink tudatos megbecsülésének szolgálatába állítani. Nyilvánvaló, hogy olyan mértékben, amennyire tudatosítani tudjuk ifjúságunkban ezeknek a „divattárgyaknak” a tényleges értékét. Sajnos, ez irányú ismereteik — ismereteink — ugyancsak szegényesek, mondhatjuk úgy is: gyalázatosán csekélyek. Történelemtanításunk ugyanis mindig a kiemelkedő személyek és események ismeretét tartotta fontosnak és szorgalmazza ma is, művészettörténetünk pedig elsősorban a nagyságával és egyedülvalóságával szembetűnő kulturális emlékekről ad számot. Mindez természetes is, s csupán az a baj, hogy mindezek mellől hiányzik a nép, amely mindezt a történelmet élte és csinálta, a várakat, templomokat, kastélyokat fölépítette s emellett még saját lakóházaival is maradandót alkotott, ha anyagában talán nem is, esztétikai értékében bizonyosan. Mindaz a népi ismeretanyag, ami évszázadok alatt fölhalmozódott ezen a földön, s mindaz a művészi érték, amit szóban, dalban, fában, kőben — s amit kézbe vett mindenben — megvalósított ez a nép (amely ma éppen mi vagyunk), az nemcsak az iskolai oktatás különböző szintjéről szorult ki, de az egyéb „ismeretterjesztési csatornákon” is csak igen nehezen és kevesekhez jut el önmagától. S amióta a hagyományost össze szokás keverni az elmaradottal azóta a hazulról, a családból hozott emlékek is jórészt összekeveredtek a fejekben és az értékrendekben. Úgyszólván újra kell tanulnunk tehát önmagunk ismeretét, s föl kell magunknak fedezni mindazokat a változatokat is, amelyekkel az idő és a tér gazdagított bennünket. Ehhez pedig az kell, hogy a hagyományainkra vonatkozó ismeretek bőségesen és vonzó formában, szép, okos könyvekben váljanak mindenki számára hozzáférhetővé. Ahhoz tehát, hogy az ifjúság körében tiszteletreméltó erővel hódító „csaknem”, vagy „nemcsak” divatjelenség hagyományaink illő megbecsülésévé és tudatos vállalásává nemesedjék, pontosan ilyen könyvre van (és könyvekre volna) szükség, mint Kosa László és Szemerkényi Ágnes néprajzi kalauza. Már az is külön öröm, amikor kézbe vesszük a könyvet és lapjait — nagy gyönyörűséggel — újra és újra végigpörgetjük az ujjainkkal. Mert egyszerűen nem lehet betelni azokkal a pazar képekkel, amelyek azon túl, hogy dokumentálják a népélet fontos eseményeit egytől egyig művészi élménnyel is szolgának; nem csupán tényeket közölnek, hangulatot is teremtenek. Aki még egy sort sem olvasott el a szövegből, csupán a képekben gyönyörködött, már az is sokkal okosabb lett, mint annak előtte volt. De ugyanakkor megnőtt a kíváncsisága is, a szövegben foglaltak iránt. Ha azt írom a könyv szövegéről, hogy az logikus felépítésű, aligha fejeztem ki a lényeget, mert itt az írásnak belső logikája van, s a szerzők úgy vezetik a szó fonalát, ahogyan a józan ember gondolkozik. Elsőként megismerjük a rendszert, a megtartó hagyományt s benne azokat az erőket, amelyek a nép életét és szokásait irányították, őrizték. Majd találkozunk magával a „néppel”, annak különböző csoportjaival — amelyeknek összetartó és megkülönböztető jegyeiről szól az egész könyv —, s egy pompás térképen elénk tárják a nevesebb néprajzi tájak és népcsoportok területi elhelyezkedését. Hallatlanul fontos része ez a könyvnek, még a középiskolát végzett „művelt nagyközönség” soraiból is hányán tudják vajon — és sajnos —, hogy hol van Erdőhát, esetleg Hetés, Barcaságról vagy a Mátyusföldről nem is beszélve. A repülőgép — amelyről a tájat szemléltük — lejjebb ereszkedik, s a magyar nyelvterület tájegységei után — amit tudni illik —, megpillantjuk a szülőföldet — amit szeretni kell —, s nem véletlen, hogy a szerzők — jótollú, de mégiscsak tudományos emberek — költőkről, s költővé vált íróktól idézik a szülőföldről, szülőházról szóló vallomásokat. Tamási Áron szavai tessékelnek be 87
