Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 9. szám - MŰVÉSZET - Késmárky Mária: Nagy István Baján

Nagy István volt a modell. Kicsit mereven ült, jobbkezében cigarettát tartott. Festettük. Édesapám szerette volna, ha mosolyog: kis históriákat mesélt, derűs dolgokat. De Ő nem olyan ember volt, mint Tornyai János, aki rögtön belekapcsolódott az ilyen mesélgetésbe. Másnap megint jött a mester. Most apám volt a modell. Nagy Istvánnak átadtam egy sorozat festéket, pasztellt. Láttam, hogy soknak találja. Kiválogatott néhányat, először is egy fekete préselt szenet, s akkor nekifogott. Lázasan dolgozott, erős mozdulatokkal. Ujjával törölt, egy kis színt beledörzsölt, keményebbre fogta. így készült el a második portré, apámé. Harmadik nap kiderült. Mindkét mesternek más dolga akadt, és így az én portrém nem készült el.

Az édesapámról festett Nagy István kép kemény, nagy ellentétekre épített.

Egy másik történetet is elmondhatok. Nagy István felvetette egyszer a gondolatot, hogy szívesen jönne ki a Dunára festeni. A Hajósegyletnek a dunaparti telepén egy négyest választottunk ki. A kormányos helye volt a Mesteré.

— Pista bácsi tud kormányozni? — Fölveti a fejét megütközve.

— Művész ember mindent tud! — Akkor kezébe vette a kormány zsinórját és elindultunk. Merev mozdulatokkal akkorkát húzott a kormányon, hogy bizony vargabetűket írtunk le. Aztán be a Vén- Dunába! Ott már szép volt a táj. Kérdően ránézek. Elérkeztünk a Káposztás-Duna bejáratához. Ez egy kis ág, amely később kitágult, de nagyon alacsony a víz. Nagy István még mindig beljebb kívánkozott. A csónak elült már a kákában. Magasszárú fekete cipőben, fekete csíkos nadrágban, mi úszóruhában voltunk. Összefogtuk a kezünket, ő ráült és így vittük a vízen keresztül. A szárazulaton leült a földre. Én is festettem s hamar befejeztem.

— Csak nincs kész?

— De igen.

— Az nem lehet, én vagyok a leggyorsabb festő. Aztán még egy fél órát dolgozott elmélyülten, felfűtötten. Ült ott a fűben. Sapka volt a fején. Vázlatot készítettem róla, amit aztán később a fiának, Nagy Pistának adtam emlékbe. Hazaérve, amikor kikötöttünk, a Mester büszkén ránk nézett. — Na ugy-e, hogy a festők tudnak kormányozni is. — Éber Sándor aztán egy képvásárlásról szól: Nagy István sohasem panaszkodott, de tudtuk, hogy szükséget szenved. Meghívtam Bessenyői Miklóst, a Takarékpénztár akkori vezérigazgatóját, jöjjön el Nagy István lakására, nézze meg a képeit és vásároljon. Ezzel igazi művészt támogat, de a bankjának is jó értéket szerez.

— Nem ismerem a nevét, mondotta . . .

— Higgye el, nagy művész.

— Eljött . . .

A Szoyka-házban Nagy Istvánnak bemutattam a vendéget. Előszedett pár képet. Nem sokat. Bessenyői rám tekintett. Intettem a fejemmel, hogy igen. Három képet tett félre és megkérdezte: Mi enne ennek a három képnek az ára? Nagy István nem felelt. Összezárult a szája és intett, hogy majd Marcsa néni. Szinte kisfiúsán lesütötte a szemét, elzárkózott, zavarban volt. Kiment és többé nem is jött be.

Néha oldottabb volt a hangulata. Ilyenkor Erdélyről és a Bakonyról beszélt. Elmondta, hogy volt egy ekhós szekere. A lovat vagy csacsit, nem emlékszem már, kikötötte legelni, míg ő festett. Néha ezen a szekéren aludt.

— Mester! hova tette a képeket? . . .

Rámnézett huncutan . . .

— Alám!

— Nem mentek tönkre a pasztellek? . . .

— Nem! Napról napra jobbak lettek!

Tisztelte Van Goghot.

A temető táján, szembejött Nagy István. Fekete kalapban, a nyári meleg ellenére, sötét zakóban. Elkísértem. A vadgesztenyefák zöldje között aranyló foltok hullottak a gyalogjáróra. Rámnézett: — Ebbe fulladtak bele az impresszionisták! — Aztán hallgatás, majd zakója belső zsebéből kivette a pénztárcáját, s abból egy kopott, töredezett, színes Van Gogh-reprodukciót: szárnyaló jegenyefák, gomoly- gó, csavarodó felhők és fény. Elém tartja: — Ez volt a mester! Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg. Engem se. Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő. Megdöbbenten hallottam kérkedés vagy dicsekvés szándéka nélküli őszinte megnyilatkozását.”

Miskolczy Ferenc festőművész bajai Nagy István emlékeit a MŰVÉSZET 1967. dec. számában közölte, ezért egy vele folytatott beszélgetésből csak néhány gondolatot közlünk. Megkérdeztük, hogyan emlékszik a ..Rembrandt és én” kifejezésre?

79