Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰVÉSZET - Késmárky Mária: Nagy István Baján
„— Legendás dolog. Azt mondják róla, hogy ő így kiáltott fel: Rembrandt, Rembrandt! Úgy adják elő, hogy annyira önimádó volt, hogy ő és Rembrandt csak a nagyok. Az ő felkiáltása inkább azt jelentette, hogy mintaképének tekintette, hiszen Rembrandt volt az, aki a műveiben mindig belső tartalmat adott. Nagy István nem volt sohasem hivalkodó, nagyon szerény ember volt. — De tisztában volt az értékeivel? — Nyilván tudatos volt, mert azokat a dolgait, amiket ő is jónak ítélt, eltette egy mappába és nem engedte, hogy a felesége eladja.” Mikii Ferenc festőművész fiatal ember volt megismerkedésük elején: „Mikor lementem a Pandúrszigetre — akkor még így hívták a Petőfi-szigetet — és ott kis rajzokat csináltam, megállt mögöttem valaki. Hátranéztem és láttam, hogy egy stoppolt-térdű nadrágban levő férfi. Mondja nekem ,,'rajzolgat fiam, rajzolgat?’ Mondom: ’igen.’ ,— Nem is rossz. Hát én is hozzáfogok valamihez —’ folytatja. Volt a Pandúrszigeten egy jégverem, oda leült és elkezdett festeni. Mert nem mutatkozott be, én akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen Nagy István. — Akkor már ismerte az ő műveit? — Ismertem. Tudtam, hogy Baján él, csak még nem találkoztam vele. — Az a kép, amit akkor festett, most a Városi Tanács Pénzügyi Osztályán van. Nagy öröm volt számomra, hogy nemrég újból megláthattam, mert kedves emléket ébresztett fel bennem. Egyszer hazakísértem. Éppen akkor érkezett meg Marcsa néni a piacról, hozott két nagy fej káposztát, s lerakta a székre. Nagy István ránézett és azt mondta: ’Hát én ezt leföstöm’ (Mert így beszélt: leföstöm). Megkérdeztem, hogy hogyan. Jellemző a szűkszavúságára, ami a piktúrájában is jelentkezik, hogy azt mondta: ’így e.” És nekiállt. A pasztellkészletét egy közönséges cipősdobozban tartotta. Abban kotorászott. Kipróbált néhány színt, azokat a kezébe fogta és csak azokkal a színekkel festette meg a képet. Tehát mielőtt hozzáfogott a kép festéséhez, akkor már gondolatban megkomponálta. Nagyon gyorsan, vehemensen festett, és amikor kész lett, kérdezte tőlem, hogy tetszik-e. ’— Jó, jó, de nem lehetne szebb? -—’ Akkor kissé ingerülten azt mondta nekem: ’— Édes fiam, egyet jegyezzen meg magának, nem szép képet kell festeni, hanem igazat.’ Később hallottam Marcsa nénitől, a feleségétől —folytatta Mikii Ferenc —, hogy a kép csak addig érdekelte, amíg megfestette, utána nem törődött vele. A többit a Marcsa néni intézte. O eladott minden vázlatot, mert kellett a pénz. Az is előfordult —Jugoszláviában —, hogy bement a fodrászhoz és a fodrásznak képpel fizetett. Marcsa néni mesélte el, hogy a Kálváriánál (lakásukhoz közel) volt egy fűszerüzlet, amelyben süvegcukrot is árultak. Megkérte a fűszerest, hogy a süvegcukor jó erős csomagoló papírját tegye el neki, majd eljön érte. A boltos nagy előszeretettel kisímogatta, hiszen erre kép kerül. — Nagy István, szívesen festett erre a papírra, mert olcsó is volt, Yneg jó is. — Ingyen kapta a fűszerestől a papírt? — Igen. A festői eszményképpel kapcsolatosan így idézte Mikii Ferenc Nagy István feleségét: — Amikor jól sikerült a festménye, akkor azt mondta: hiába, Rembrandt (és nagyon, de nagyon halkan) és én. Szó esett Nagy István és Rudnay Gyula kapcsolatáról: — Mikor elkezdtem szervezni a Rudnay-művésztelepet, még nem volt arról szó, hogy hova fogunk menni. (A mester gondolata az volt, hogyha nyugdíjba megy, akkor valahol vidéken jó lenne egy művésztelepet csinálni, ott a tehetségeket felkutatni és egy szabadiskolát létrehozni.) Közben hazajöttem Bajára és érdeklődtem a tanácsnál, hogy lehet-e ilyesmiről szó. Az akkori tanácselnök, Babies Józsi bácsi azt mondta, hogy ő nem ért a művészethez, de vannak itt értő emberek. Az akkori levéltárosra, dr. Takács Endrére és Jobbágy Jenőre, a főjegyzőre gondolt. Mondta, hogy kérdezzük meg őket, és ha ők is úgy gondolják, akkor beszélhetünk róla. Az ő beleegyezésükkel felmentem Rudnayhoz. ’— Kedves Mester, nem mehetnénk Bajára? Szívesen fogadna bennünket a város.’ — Azt mondja Gyula bácsi: ’— Ha Nagy Pistának jó volt, akkor nekünk is jó lesz, mert biztos, hogy remek hely, ha ő ott maradt.’ 1946-ban ősszel lejött a Mester, megbeszéltük a művésztelep ügyét a tanáccsal, s mikor végképp letelepedett a következő tavaszon, akkor elmentünk Nagy Istvánnéhoz. Marcsa néni kicsi, alacsony, molett nénike volt, Rudnay szikár, magas férfi. Amikor bementünk, majdnem sírvafakadt a Mester, úgy üdvözölte Nagy Istvánnét, s magához is ölelte. ’— Asszonyom, jó itt lenni — mondta—, itt van az ifjúságunkból egy darab. Együtt voltunk Vásárhelyen Nagy Istvánnal több ízben. Itt van a Pista világa. Ebben a magyar világban jó lenni. Megpróbáljuk ezt a mi kis művésztelepünkkel tovább folytatni.’ ” A bajai festőkollegákkal való kapcsolatról Mikii Ferenc arra emlékeztetett, hogy Ágoston Vencel volt az egyik legjobb barátja. Kölcsönösen nagyon tisztelték egymást. Ágoston elsősorban Nagy István emberi magatartását, a szerénységét és a tőmondatokban való beszédét kedvelte. 80
