Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰVÉSZET - Késmárky Mária: Nagy István Baján
KIÁLLÍTÁSOK Katona Ádám írja róla: „Utolsó évei sötét szegénységben teltek, rengeteg eladatlan képe mellett feleségével és kisfiával a legszükségesebbeket is nélkülöznie kellett. . .(Igaz Szó, 1973/3.) A Független Magyarság cikkírójának szavai: . Ki tud ma festményre áldozni? Pedig erre kell, mert nincs messze az az idő, amikor képei muzeális értékűek lesznek. Budapesten egyik kiállítása a másik után, egyik képvásárlás a másik után történik.” (1934. szept. 18.) A két idézet jellemzi azt a két világháború közötti légkört, amely meghatározta Nagy István bajai periódusának sikerét, illetve sikertelenségét. Az első kiállítás idején Baján élénk képzőművészeti élet folyt. 1933. októberében Vadász Endre grafikus és festőművész mutatkozott be, december elején pedig a bajai festők a Takarékpénztárban, Nagy István pedig a Nemzeti Szállóban mutatta be műveit. Eredetileg mindkettő december 10-én nyílt volna meg, de Nagy Istvánét egy héttel elhalasztották. (Bajai Újság, 1933. dec. 16.) AZ ÉLETRAJZÍRÓK KEDVELT FORRÁSA Az eseményekről a Független Magyarság szűkszavúan, a Bajai Újság részletesebben, a Baja-Bácska pedig jó ügyhöz méltó alapossággal írt. Utóbbiban december 16-án Lyka Károly írásával, míg 17-én a Pesti Naplóból átvett Kosztolányi-cikkel ünnepelték. A december 15-i hosszú riport (Baja-Bácska) stílusa és forrásértéke miatt teljes közlést érdemel. Művészettörténészeink tollából alig olvashatunk olyan írást Nagy Istvánról, amely ne merítene e cikkből (Nagy Istvánnál): „Amikor a nevét említették előttem, csak nagyon messziről haloványan és bizonytalanul mozdult meg bennem az a titokzatos valami, amit egy-egy tájról, könyvről, egy-egy ismerőséről akaratlanul rakosgat leikébe az ember. Itt-ott, amint visszafelé pörgettem az időt, mintha kiütközött volna a neve az évek alól. Talán találkoztam már Nagy Istvánnal. A nyomok azonban, ahogy kibontogattam őket a múltból, semmit sem mondottak már róla és nem vezettek sehova. Most aztán itt ülök szemtől szembe véle. — Az asztalon egy kis olajlámpa pislog. A fényében valamivel világosabbra mosódik a homály, amely végighullámzik a szobán szürkén, mint a cigarettafüst. * * Nagy István a művészetről beszél. München, Páris, Róma, iskolák, mesterek. Aztán egy apróka mozdulat. Talán legyintés. Az emlékezés síneket váltott. Talán attól lendült meg a keze. Hiába! mondogatja. A nagy metropolisokból, izmusok, múló divatok szolgálatából az út végül is a természet felé vezetett vissza. Nincsen más iskola. A művészet lényege egyetemesebb, átfogóbb a stílusnál. Stílus feletti valami. Nem ott rejtőzik, ahol azt a naturalizmus kereste. Sokkal mélyebben és sokkal közelebb. A szavait nagyon a leikéből fakasztja. Nem ömleszti, csöppenti csak őket. Méltóságteljesen. Hittel. Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget. A hasonlatosságot, amiben az egész él. Az egész! Úgy hangsúlyozza maga elé a szót, hogy az szinte aláhúzódik, amíg ejti. Fénye lesz. Az utam persze nem volt könnyű. Egyenes se. Mindig is úgy volt, hogy az ember a legnehezebben önmagát találta meg. A fekete-fehéren kezdtem, még növendék koromban. Feketébe markoltam össze, amit elém terített a természet. Cikornya nélkül. Ahogy éreztem. Ma is vallom még, hogy a sok szín olyan, mint a bőbeszédűség. Nem a lényeget mondja. Aztán sor kerül a Gyilkos-tóra, a Békási-szorosra, melynek hatalmas sziklafalai olyanok, mintha az ősember véste volna őket. Évezredeken át. Közülük ereszkedett az Alföldre. A Duna mellé. A Bakony mélyeibe, Félegyháza szikesére. Közben megfordult Pesten is, de műteremig sohasem vitte. Pestre csak pihenni járt, meg haladni. A nagy elnyújtózkodás, kávéház és a billiárd ideje alatt, munkátlanság közben bomlott, forrt ki belőle mindaz, ami művészetének magányos útjain egy-egy lépésnyi közeledést jelentett a tökéletes felé. Ma sem vagyok még az, aki vagyok. Nem álltam meg és nem értem el a pontig, ahol becsukódnak a szárnyak. Elerőtlenednek. Sokszor úgy érzem, alig csináltam eddig valamit, s ami mondanivalóm volna, csak ezután rajzolódik a papírra. Én még előre nézek. Csodálatos hit melegíti a szavait. 76
