Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 9. szám - MŰHELY - Orosz László: A Bánk bán jellemei

tüzét”, önfegyelemmel féken tartott indulatosságát jelöli meg jelleme alaprétegeként, viselkedése magyarázataként. Tartása és indulatai állandó harcban állnak egymással. Ennek a harcnak minden apró mozzanatát pontosan motiválja Katona a drámában. Jellemző erre, hogy az egész mű szövegének minify 27%-a Bánk szerepe, s ebből mintegy 34% önmagával való vívódást tartalmazó monológ. De talán épp az az aprólékos gondosság, amellyel lelkének minden rezdülését számon tartja az író, bontja meg néha jellemének összképét, emel ki részleteket az egységes látás és láttatás rovására. Bánkot játszó színészek, rendezők, kritikusok egész sora elégedetlenkedett emiatt.

Galamb Sándor egy 1928-ban megjelent színikritikájában összehasonlította a kor két jelentős színészének, Kürti Józsefnek és Ódry Árpádnak Bánk-alakítását. Ezt állapította meg: „A teljes Bánkot egyikük sem testesítette meg, de éppen alakításuk egymással szöges ellentéte mutatja a karakternek kétféleségét. Amabban (Kürti) hiánytalan volt a,.nemes méltóság’. Minden jelenéséből a nagyurat éreztük, kinek „markában ott dörgött egy ország felébe mért mennykőcsomó’. Ez is Bánk, de csak Bánk egyik fele. Az önmagával tusázó Bánk elsikkadt a játékából. Ódry játéka éppen ezt a fojtott tüzet, ezt az idegesen vibráló lelki életet mutatta be. Ez is Bánk volt, de csak Bánknak a másik fele. A hősi vonás, a nagyúr, a nagyvonalú jelentékenység elsikkadt a játékból.” Nem kétséges, hogy Bánk jellemének alaposabb ismeretében a két szélsőséges szerepfelfogás közül Ódryét fogadhatjuk el inkább. Bizonyos azonban az is, hogy a cselekménynek vannak olyan részletei, amelyekben Bánk viselkedéséből nem a szüntelenül vibráló érzelmek, indulatok tűnnek elő, nem ideges érzékenysége, sőt, törékenysége dominál, hanem az emberfeletti erővel kiküzdött — ábmár látszólagos — nyugodt méltóság, erőt képviselő, éreztető nagyság. Ilyen mindenekelőtt a második felvonás középső része, a békétele- nek leszerelése, a győzelem Petur felett, de ilyen a negyedik felvonásban a királynéval való összecsapás és az ötödikben a királlyal szemben való öntudatos védekezés is. Ez a drámának az a három része, amelyben Bánk határozottan kifelé fordul, tényleges dialógusokban vesz részt, cselekszik. Az első felvonásban — rádöbbenve arra, hogy számára „kizökkent az idő” — érzelmeinek zűrzavarában mélyed el, emésztődik, vívódik. Itteni megnyilatkozásai javarészt monológok vagy rejtett monológok. Á második felvonásban nem annyira azért győzhet ideiglenesen az önuralma, mert megbizonyosodott arról, hogy Melinda visszautasította Ottót, inkább azért, mert túljutott az első megrázkódtatáson, mintegy hozzászokott ahhoz, hogy vége élete korábbi nyugalmának. A Peturral való dialógus önmaga előtti igazolása annak, hogy ilyen állapotban is képes cselekedni; a győzelem, amelyet Endrének nyer, nemcsak Petur, hanem önmaga feletti győzelem is. Biberach híre, Izidora beszámolója, Melindával való találkozása most már végletesebben borítja fel lelkét. Monologizálása a harmadik felvonásban zavarosabb, összefüggéstelenebb, mint az elsőben volt. Nem tudja összeszedni magát idegenekkel szemben sem: Izidorának is, Biberachnak is feltűnik viselkedésének és beszédének őrületre mutató zavarossága. (IZIDORA. Bán, bán, mi lelt téged? — Nagyúr, mi lelt? Könyörületességből felelj!... Megengedek, mert meg vagy háborodva. — BIBERACH. Bán, őrülést mutat tekénteted.) Lelkiállapotát jellemzi, hogy Tiborccal lázongását az ország nyugalmára ügyelő államférfiként éppúgy kellene leszerelnie, mint Peturékét; abban azonban, hogy nem érvel vele szemben, nemcsak az fejeződik ki, hogy Tiborc panaszát jogosabbnak tartja, hanem inkább az, hogy képtelen rá mérlegelő elmével odafigyelni, csak azt szűri ki a szavaiból, ami valamiképpen az ő belső háborgásával is találkozik. A negyedik felvonásra Bánk fájdalma bosszút követelő felháborodásból rezignált beletörődéssé kezd változni. Azt érezhetjük ebből, hogy Melinda fontosabb számára, mint a bosszú. A királyné viselkedése aktivizálja, az ő hatalmaskodásával és gúnyolódásával szemben lendül át az igazságtevő államférfi és becsületén esett sérelmet megbosszuló férj szerepébe. Az egész leikével sohasem vállalt tett után azonban újra megbillen lelkének egyensúlya: „reszket a bosszúálló”.

Bessenyei Ferenc a Bánkot játszó színész tapasztalatával azt állítja, hogy Bánk viselkedése az ötödik felvonás első felében a legállandóbb, leghatározottabb, nagyúri méltóságának leginkább megfelelő. Igaza van — észre kell azonban vennünk, azt is, hogy Bánknak a gyilkosságot vállaló, tettének jogosságát a királlyal szemben öntudatosan védő magatartásában némi érzelmi elfásulás is található, ebből csak gyermekének féltése emeli ki. Melinda halálának híre, a holttest megpillantása rövid időre újra a fékezhetetlenül feltörő érzések közé, a külvilágra nem tekintő tomboló fájdalmakba ragadja; végül pedig úgy érezzük, hogy szinte kiüresül a lelke a vigasztalan bánat és a nem csillapuló önvád számára.

Bánk jellemében a szenvedélyességig menő érzelmi-indulati töltés és a készség az érzelmek és indulatok zabolázására egyaránt fontos szerepet játszik. Bármelyik oldalt csökkentenénk, csorbát szenvedne jellemének nagysága. Tragikuma is ehhez a lelki felépítéshez párosul: egy érzelmektől kevésbé fűtött, indulataitól kevésbé uralt Bánk eszével, józanságával, egy kevésbé fegyelmezett azonnal kitörő indulataival kikerülhette volna a tragédiát. Ábban, hogy el kellett szenvednie, egy kiemelkedő ember, egy másokénál érzékenyebb és egyben fegyelmezettebb lélek sebezhetősége mutatkozik meg.

(Melinda) Bánk rajongó mondatai Melindáról egy érzelmi szélsőségekre hajló szerelmes férj túlzásai, Biberach vélekedése meg („Egy herceg — egy királyi néne — egy kereszt — arany lánc, mind egérfogók az asszonyokra nézve” és Izidora kérdésére: ,,. . . tudná magát Melinda elfelejteni?” válaszolva: „Talán. Hisz asszony”) inkább a lézengő ritter erkölcsi felfogását jellemzi, mint Melindát. Van azonban valami kettősség, valami ellentmondás magának Melindának a viselkedésében is. Abban, hogy megszánja az „üldözött” Ottót, könnyezik a sorsán, s ezzel szerelmi reményeket ébreszt benne,

61