Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 7-8. szám - MŰHELY - Pap Gábor: Az organikus népművészet

nézegessen, de maga is hímezzen keresztszemes mintát, az bizonyára igazat ad majd nekünk: nem szükséges okvetlenül szakkönyvhöz folyamodni, ha tisztába akarunk jönni a dialektika lényegével. Ez a fajta művészet ugyanis már eleve elválaszthatatlan a tudománytól. Ha azt akarom, hogy a megtervezett ábra testet öltsön, mindjárt az első lépésben számolnom kell. De aki sokat hímzett, az azt is tudja, hogy egy idő múltán az ember már nem szemenként számol, sorjázva, hanem mintegy „érzi” a sorok nagyságát: a holt számsor élő testté lelkesedik a keze alatt. „Szakszerűen” szólván: a meny- nyiség minőségbe csap át.

Ugyanez a példa, másik oldaláról szemlélve: öltögetjük sorban a szemeket, számoljuk őket, és egyszercsak ráébredünk, hogy ritmusra jár a kezünk. Zenei ritmusra, amely akár mindjárt dal emlékeket is ébreszthet bennünk. (Persze nem slágerekét — de nem is „magyar nótákét!”) A ritmust egyelőre csak egy-egy soron belül érezzük, lineárisan. Aztán egyszercsak, sorok szaporodtán, szinte észrevétlenül „belép” a második dimenzió: a sorokból formák testesednek. Most már őket figyeljük. Néhány újabb sor után mintha elenyésznének. Ismét számsorok lineáris ritmusa, lüktetése következik, hogy egy váratlan fordulónál szinte felharsanjon az életre kelt új alakzat — dúsabb, tagoltabb, mint amit az őskezdemény sejtetett, és mégis belőlenőtt, szerves folytatása amannak. „Megszüntetve megtartani” — tanítják ugyanezt az iskolában.

Talán ezek után nem szorul bővebb igazolásra: ha valaki ezt a folyamatot teljes aktivitással átéli — nem csupán a folyamat végeredményét szemlélgeti, mint ahogy mi tesszük manapság, konvencionális „műélvezéseink” során az egyenes (és nem utolsósorban: élvezetes) úton jut el az olyan bonyolult természettudományos tételek megértéséhez is, amilyen, mondjuk az anyag-energia (esetünkben: alakzatlüktetés) ekvivalenciatétele, hogy csak egyetlen példát említsünk. Túlságosan merész következtetés? Lehet, de nem ártana egyszer a gyakorlatban kipróbálni, vajon valóban az-e . . .

. . . Vannak, akik már próbálgatják, és úgy tűnik, nekik van igazuk. Nem látványos próbálkozások ezek — az anonimitás, az önként vállalt, magától értetődő személytelenség lényegi velejárója az előképül felfedezett népművészetnek. (A mások — valóságos és potenciális, jelen- s jövőbeli alkotótársak — rovására érvényesített, a művek tovább alkotását megakadályozó, tökéletesbülésük lehetőségét eleve kizáró Copyright — ismeretlen ebben az alkotói gyakorlatban. Akárcsak a marxizmus klasszikusainak jövőképében, amelyet így rajzoltak elénk: „a kommunizmusban nem lesznek festők csupán emberek, akik egyebek között festenek is . . .”) Mi sem említünk hát ehelyütt neveket. Csupán néhány hétköznapi eseményről adunk hírt, mivel példaszerűiknek érezzük őket, jövendő nagy lehetőségek csíráinak. Az „Erdei esztendő” a gyermekkönyvpiacon vagy a Balladák könyve (ismét csak egy-egy kiragadott példa!), az elmúlt év nyarán Baján, a nemzetközi folklórfesztivállal egyidejűleg rendezett csoportkiállítás, amelyen szőnyegek, szobrok, használati és díszkerámiák, olaj-, tempera- és zománcképek (valamennyi igen jól kvalifikált mester figyelemreméltó alkotása!) egy nyelven beszéltek a szintézis-teremtés lehetőségéről, vagy félévre rá Gyulán egy másik csoport művész jelentkezése megint csak egyenként is rangosak, mégis inkább a közös nyelven szólást próbálók-vállalók) — íme a kezdet, s mellettük, utánuk — nyitva az út . . .

Művekkel érvelnek igazuk mellett — már csak azért is érdemes figyelni rájuk. Jórészt máris érett, de ha itt-ott még nem, akkor is feltétlenül és mindig egyenesen hozzánkszóló, életünkbe szervesen beépülni kész, bennünket gazdagító művekkel. Amelyeket holnap akár mi magunk is továbbalkothatunk.

86