Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Kapcsolat a várossal (Válasz körkérdésekre)

Intézet, platánsor . . .

1. Mivel Kiskunfélegyházán töltöttem életemnek első 28 évét (nem számítom az egyetemi és a katonaévek részleges távollétét), így ez a város nemcsak szülővárosom, de ifjúságom és férfiúvá válásom varázslatosan szép emlékű helye is. Nehéz lenne egyetlen kiemelkedő eseményt megragadni ebből a múltból. Inkább egy sajátos eseménysor az, ami leginkább megmaradt bennem. Egész ott töltött életem egy intézményhez kapcsolódik: az akkori tanítóképző intézethez. Itt jártam az elemi iskolát, itt végeztem a tanítóképzőt és idetértem vissza, mint fiatal tanár. (Talán, ha megmarad a tanítóképző, ma is ott tanítanék. Ez volt vágyaim csúcsa és szebb életformát ma is alig tudok elképzelni, mint egy ilyen intézményben oktatni.) Különös élmény volt számomra végigjárni ezt az utat a gyermekkortól, az ifjúkoron át a felnőttkorig. Ilyen érzékletesen a fejlődést, a jó értelemben vett karriert, a mindig fentebb emelkedést csak az ilyen intézményben történő előrehaladás nyújthatja az embernek. Ez volt és ez ma is számomra a volt kiskunfélegyházi tanítóképző. Az épület, amelynek minden lépcsőjéhez, helységéhez különböző életkortól származó emlékek tömege kapcsolódik. A tanárok, az évfolyamtársak, és a tanítványok egyre távolodó és fogyó tábora. Közös élmények szívet melengető emléke. Asszociációk szinte végtelen áradata indul el bennem valahányszor a város platánsoros főutcájára lépek. Kossuth utcai fák... Őszülő fejek, de az ifjúság emlékeitől megújulva de szép is alattatok elmerengeni s megállni az intézet előtt és végigélni gondolatban gyermekkort, ifjúkort és a pályakezdés nagyszerűségét.

Nincs kiemelt egyetlen emlékem, szülővárosomról. Ha eszembe jut, ha újra látom — film pereg bennem: ifjúságom, életem első megszépült felének filmje.

2. Sajnos Félegyházára évente csak 2—3 alkalommal jutok el. Szüleim sírját minden évben meglátogatom halottak napja táján. Nővéremet és feleségem rokonait is időnként megkeresem. Ennek idején azonban gyakran már az dönti el, hogy mikor kérnek fel egy előadás megtartására. Bármily sok a munkám, és ha máshol nem is tudok előadást vállalni, Félegyházát soha nem utasítom vissza.

3. Az, hogy Félegyházát fejlődő és szépülő városnak szeretném látni — természetes. Ha kívánnék valamit, az inkább a város életére, az emberek közgondolkodására vonatkozik. Szeretném Félegyházát virágzó diákvárosnak látni ismét, valamiféle felsőfokú tanintézettel. Ez a kulturális életre is nagy hatással lenne. És szeretném, ha a város minden lakója igazán átérezné és büszkén átélné a város nagy hagyományait: Petőfi, Móra szellemét. Azt a nemzeti öntudatot, amiről Illyés Gyula oly elismerései ír Petőfijében.

Dr. Kelemen László

egyetemi tanár

Mozgalmi emlékek

1. Kiskunfélegyházán és a felszabadulás utáni első években a demokratikus rendőrség kötelékében teljesítettem szolgálatot. Azok az idők az új társadalom építésének nehéz, kezdeti évei voltak. Büszke vagyok arra, hogy a városban és a járásban egy kis téglával én is hozzájárultam a demokratikus átalakuláshoz. Az akkori nyílt osztályösszeütközésekben, a régi világ megmaradt, és az új ellen szervezkedő erőivel szembeni fellépés, a közrend, közbiztonság megszilárdítása, a spekuláció elleni harc volt a mi fő feladatunk. A város reakciós körei nagy segítséget reméltek az akkori, hírhedt jobboldali „vezérek” személyes fellépéseitől is. Ezek és a helyi csatlósaik azonban mélységesen elszámították magukat, mert szembe találták magukat az MKP és az általa vezetett baloldali tömörülés szervezett erőivel a népgyűléseken és más akkori harci fórumokon egyaránt. Nagyon mély benyomást tett rám az a szervezettség és harcosság, amelyet — a város haladó hagyományaihoz méltóan — az új társadalomért küzdő dolgozók tanúsítottak.

2. Beosztásomnál fogva aránylag keveset járok a városba, de évente 1—2 alkalommal mégis eljutok oda. Több meghívást kapok, mint amennyinek eleget tudok tenni. Ha tehetem, szívesen veszek részt egy-egy gyűlésen, összejövetelen. Amellett, hogy Félegyházáról nősültem, az köt a városhoz, hogy sokan élnek ott ma is olyan elvtársaim, barátaim, akikkel a felszabadulás utáni években együtt dolgoztunk. Különösen a nálam idősebb elvtársaktól nagyon sokat tanultam, a félegyházi éveimben, és elmondhatom: nekik is nagy részük van abban, ahogy az életpályám alakult. Én nem vagyok félegyházi születésű, de úgy érzem magam a városban, mintha onnan származnék. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy engem oda befogadtak, neveltek és tanítottak; magukhoz tartozónak tekintenek azóta is.

62