Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Kapcsolat a várossal (Válasz körkérdésekre)
3. Kiskunfélegyháza a népi hatalom három évtizede, különösen pedig az elmúlt 1 5 év alatt teljesen megváltozott, új arculatot kapott. A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a kisipar szövetkezetbe tömörülése, a lakosság egészségügyi, lakás, kulturális ellátottságának szép fejlődése, az életszínvonal alakulása mind-mind olyan tények, amelyek kézzelfoghatóan bizonyítják a szocialista rendszer fölényét a városban is. Sokat tettek a város vezetői, lakossága, de sok még a tennivaló is. Én azt szeretném, hogy a város tervei minden területen valósággá váljanak, hogy koronázza siker továbbra is erőfeszítéseiket, hogy a város minden becsületes dolgozója békében, boldogságban munkálkodjék a szocialista társadalom teljes felépítésén. Félegyháza lakói — a város haladó hagyományaihoz híven — legyenek továbbra is szilárd támaszai szocialista rendünknek, dolgozzanak a maiak a saját boldogulásukon és a jövő generációk érdekében úgy, hogy hosszú-hosszú évtizedek múltán is úgy emlegessenek bennünket a késői nemzedékek, mint akik úttörői voltunk a szocializmus gyakorlati megvalósításának ezen a tájon. Dr. Korom Mihály igazságügyminiszter A tágas ég alatt 1. Az alatt az idő alatt, amit Félegyházán töltöttem, a gimnáziumban voltam a legboldogabb, ott jó dolgom volt, szerettek, a három osztálytársnőm (Gálfi Ma, Kertész Éva, Lengyel Edit) ma is barátnőm. A koedukációs rendszer akkor még nem volt általános, állandó mulatság forrása volt számunkra, hogy fiúkkal együtt járunk — pedig hivatalosan még a tízperceket sem tölthettük velük, óra után tüstént a „lány-szobába” kellett vonulnunk Eyszrich Dórika felügyelete alatt. Az otthonom — szüleim nem voltak — nélkülözte a harmóniát, nekem az iskola jelentett mindent. Tanáraim közül Iványi Antalra emlékszem vissza a legnagyobb hálával, végtelenül szerette a szaktárgyát — latint tanított — s örökre belémültette a csodálatos latin nyelv szeretetét, és azon át minden nyelvét. És Bíró Béla volt a rajztanárom, aki már 12 éves koromban magával vitt tájképet festeni. És az is tiszta boldogság volt, ha kószálhattam a határban egyedül, egy doboz festékkel és vázlatfüzettel. Az érettségi találkozókra ma is hazamegyek, sőt kiállításom is volt Félegyházán 1966-ban a régi vármegyeházán (ma néprajzi múzeum). 2. Hogy mi köt oda? Személy szerint senki és semmi. De ott születtem, és életem első 18 évét ott töltöttem. Azt hiszem, természetes, hogy bizonyos meghatározó érzések és benyomások ebben a korban érik legélesebben az embert. Festő vagyok, és nem egyszer hallottam, hogy az Alföld nem festői. Én úgy érzem, hogy az alföldi tájban mindennek megnő a jelentősége. A tág és szabad ég alatt egy-egy szál kóró olyan csodálatos építmény, jelenség, majdnem misztikus valami, ahogy a kukoricatábla vad őserdő, villogó kardok hada, majd ősszel rohanó, tépett vert sereg, kapkodó karmok, kísérteties csontvázak, menekülők. És súlyosan hajlik a napraforgók feje a föld felé, és emberi arccal ragyog fel a napra. Mindig nagyon szerettem lovakat festeni, és ilyenkor mindig a Szent János téren — ma nem tudom, hogy hívják — szénázó lovak jelennek meg előttem, kifogva, vagy a „nyomáson”, az állatvásárra behozott futtatott, ragyogó szőrű, büszke fejű csodák. De épp olyan élesen élnek bennem a piactérre begördülő kocsikat húzó lovak is, ahogy a gazdájuk rájuk teríti a pokrócot vagy — az én időmben — a subát. Dehát az emberek? Mikor hosszú idő után először mentem haza, ahogy elhagytuk Kecskemétet, egy ember ment a szőlők között és egy asszony ment utána. Hirtelen rájöttem, hogy ez „az ember” és ez „az asszony”. Az igazi. És hiába élek negyven éve Pesten és pesti vagyok már, de beszédemen még mindig érzik Félegyháza, és ha indulatba jövök, különösen. Nekem a kenyér az könyér s a szerelem az szerelőm. 3. A város most ahhoz képest, amire én emlékszem, gyönyörű park lett. Én porra emlékszem, még az izére is, fák csak a piactéren vagy az ,,allé”-ban voltak. És akárhogy szerettem a régi kis városszéli házak formáját és a földes szobák furcsa illatát, tudom jól, hogy az új házak egészségesebbek,és nincs már annyi tüdőbajos Félegyházán, mint volt az én gyerekkoromban. — A város belső jellegét és valódi arcát csak furcsán szépítik az új létesítmények, de a lényegén nem változtatnak. Viszont vérzik a szívem a régi címerért, nem értem, hogy is mondhatott le róla a város. Csodálatosan szép volt, az én szememben szorosan hozzátartozik a városháza építészeti stílusához, a városházáéhoz, amely „tornyosán áll s cifrán a puszta virága”. Szántó Piroska festőművész 63
