Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
MARCZIUS 27. Ostobaság a világ, ostobaság az élet, minden ostobaság. A bölcselkedés is, a tudás is: mind semmi, mind ostobaság. Nem tudom már hinni az én vallásomat sem. Az sem igaz. Semmi sem igaz. Nem tudok semmit, nem hiszek semmit. El vagyok telve az élettel. Jó volna meghalni, hogy mindent tudjak. Vagy hogy azt se tudjam, hogy vagyok. Hanem azért az Ilona levelit most is véghetetlen epekedéssel várom, mint az eljegyzésünk után való napokban, a mikor tele volt a szívem, igaz, hogy keserűséggel, — de most meg egész üres. Hanem minden élet untságom daczára is az ő nevivel alszom el és azzal a gondolattal, hogy mához egy hétre már az ölemben ringatom az én aranyos kis anyámat és ölelem, csókolom édes remegéssel, meleg szerelemmel . . . Már mához egy hétre. Móra MARCZIUS 28. Soha nem voltam még így. Egy sugár mindig volt, a mi világosságot derített az éjszakámba, egy szalmaszál mindig volt, a mibe fogódzhattam. Most nincs semmi, semmi. Megint odajutottam, hogy nem tudom, mi czélom nekem itt, nem tudom, minek vagyok én a földön. Lassankint egész rögeszmémmé válik már és bele köll őrülnöm. Tán az is lenne a legjobb. Mert az ilyen élet mit ér? Erőm elgyöngülve, idegeim megrongálva, kedélyem megmérgezve, eszem megbénítva, szívem kifosztogatva. Hát mit ér az élet így? De nem vagyok-e én már is bolond? Előttem nyitva a jövendő: tele dicsőséggel, ragyogással, boldogsággal, szerelemmel — és én sötéten, komoran keresek valamit, magam se tudom, mit? Hát nem vagyok én már is bolond? De nem nyughatom a lelkemtül: hogy kutassak, hogy keressek valami igazságot, míg meg nem találom, vagy meg nem őrülök. Móra MARCZIUS 29. Nem vagyok én okosabb most se, mint tegnap voltam. Még azt se érzem, hogy vagyok. Alig tudok magamrul. Hanem valami megállapodásra még is jutottam. Hát jó, legyen úgy. Nem tudok semmit, de nem is tagadok semmit. Elek úgy, mint az ég madara és a mezők lilioma. Nem tudva semmit, nem hívén semmit. És hordom tudatlanságom keservit némán és türelmesen. Milyen lehetne más forma egy tudatlan ember, mint néma, szenvedő és türelmes. Hát az emberek? Hát semmi. Mi közöm nekem az emberekhez? Egyik olyan, mint a másik. Boldogul mindenki úgy, a hogy tud. Én nem kérek, nem várok egyiktül se semmit: ne várjanak ők se éntőlem. Semmi, de semmi közünk egymáshoz. A mi, lehet, hogy nagyon önző gondolkodás, de legalább is igazságos. Mi köze egyik bogárnak, egyik parajnak a másik életéhez? Hát mi volna? Semmi. Függetlenek vagyunk egymástól, uraim és hölgyeim. Önök is haladnak a maguk útján, én is az enyimen. A végin úgyis találkozunk: a temetőben. Azután meg úgy sem lesz semmi. Azután már összevegyülhet a porom. Se én nem rontom el önöket, se önök nem javítanak meg engem. 45
