Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
Hát a szerelem? A szerelem? Ahhoz semmi bölcselkedés nem fér. A szerelemhez, az én szerelmemhez semmi köze senkinek. Nekem se. Az az én szívem dolga. Azt mejg nem ingathatja semmi. Es én magam? Én nem tudok magamrul számot adni. Mert azt hiszem, nincs csudála- tosabb férge a világnak, mint én vagyok. A legkülönbözőbb vérmérsékletek keverednek bennem össze. A legszilajabb természetű ember vagyok a legszelídebb szívvel. Kevély és gőgös és hideg, hanem azért a szívemre tudnám ölelni az egész világot. Tele vagyok affectátióval és ostorozni szeretném a képmutatást. A legforróbb, a leg. tüzesebb vér kering bennem, vér, a mely áhítozik a legféktelenebb tivornyák után, vér, a melyik a legcsapodárabb és perzsel, minden ajak után vágyódva — és az az életem czélja, a vágyaim vágya: hogy én az én kicsi galambommal meghúzódhatnék valami félre kis helyen, a hol letúrbékolnánk az életünket. Mondom, nincs énnálam csudála- tosabb ember. Hanem megmutatom, hogy magam fölött én vagyok az úr: nem az anyag, nem a testi vágyódások, nem valami fölsőbb hatalom, nem az emberek, hanem: én. Móra MARCZIUS 30. Olyan sehogy-se érzem magam. De fura is, ha az ember nincs tisztában azzal: mit akar, mért van, merre menjen . . . Megcsapott a józanság hideg szele. Hogy az az élet, a mirűl én álmodozom, mégis lehetetlen. Az emberekkel való érintkezést lehetetlen elkerülnöm, hacsak éhen nem akarok meghalni. De nem ez a legnagyobb gát. Mert szívesen elviselném azt is, hogy az emberek bolondnak mondjanak, hogy megkövezzenek. A lélek erejével, de szerelem hatalmával Ilonát is rábírnám venni arra, hogy kövessen minden poklokon keresztül. Hanem nekünk gyerekeink is lesznek valamikor. Vér a vérünkből, lélek a lelkűnkből Gyerekek, a kiknek a jövendője az én életemnek, a mi életünknek a czélja, édes czélja. Tehát nincs más hátra, mint megalkudni a viszonyokkal. Igen, alkut kötni, hideg alkut poetikus czafrangok, bolondos álmok helyett. Hát legyen úgy, tisztelt uraim és hölgyeim! Én is beállók önök közé komédiásnak, ha már éppen úgy muszáj! Üvöltök a kenyérért, czivakodom a munkáért, marakszom az életért. De csak azért, mert muszáj. És csak a mennyiben muszáj. De hát azután? Ha tisztelt uraim és hölgyeim, letépjük egymásrul a húst és leroska dunk a porba és elhamvadunk: nos, akkor, akkor mi lesz velünk? Vagy addig mivel, mivel nyugtassam én meg az én gyötrődő lelkemet? Ha ő is éhezik, ha ő is tudni akar? Mivel csicsisgassam, mivel ámítgassam addig? Semmivel? Hadd éhezzen, hadd sorvadjon, hadd epekedjen az igazság után? Míg meg nem bomlik? Nem tudok semmit. Tehetetlenebb vagyok, mint iránytalan árbócztalan hajó a tengeren. . . . Megnyugszom az én lelkemben. Haladok az ő biztos ösvényein keresem az ő szemeivel az utat a messze végtelenbe ... Móra 46
