Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Második otthonunk

olykor-olykor értelmezésre szorul, mert a „kis individuumok” együttélési felfogása primitív vagy hibás: a rossz mérce hamis eredményt mutat, téves konzekvenciát sugall.

„Nem tartanak össze velem” — vádolja szobatársait egy gyermek, pedig a hiba alighanem az ő készülékében van. „Én vagyok a szobaparancsnok, és nem nagyon fogadnak szót” — kesereg egy bizalmi férfiú. A másik, aki már átvette a kollektív vezetést, jól érzi magát, mert „szót fogadnak a kicsik.” íme, a funkció mibenlétéről és gyakorlásáról való hamis tudat közérzeti lecsapódása — ellenkező előjellel.

Külön tanulmányba kívánkoznék az elhelyezési módszerek elemzése, mert se az azonosságon nyugvó (azonos életkor és osztály), se a különbségekre építő, „orgonasíp” rendszerű nem idvezít önmagában : mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai, s rejtett dinamizmusa szerint mindegyik lehet jó és rossz. Kollégiumi hálózatunk elhelyezési viszonyai az esetek többségében nem is teszik lehetővé, hogy az egyik vagy a másik elvet következetesen alkalmazzák, ezért a felmérés nem tiszta képletek eredményét, hanem a szükségmegoldásokét mutatja.

Felismerhető, hogy az egy osztályba járó, egy szobában lakó gyermekeknek általában jó a közérzete. „Nálunk csak rendes lányok vannak”, „azonos osztályba járunk, együtt érzünk”. „Egyidősek a szobatársaim, és legkedvesebb barátaim is itt vannak.” „Mind nyolcadikos fiúk.” „Megbeszéljük egymás problémáit."

A vegyes hálókban a „kicsik” rontják a „nagyok” közérzetét. (Gondolom, ez fordítva is igaz.) Csak tűrhetően érzi magát a „nagy", mert „a kicsik rendetlenek”, „a kicsikkel nem lehet komolyan beszélni, van amelyik még ügyetlen”, „szobánkban sok a kicsi, és nyíltan nem mondhatunk egymásnak semmit", és így tovább... A testsúly, a magasság, a mellbőség hierarchiája uralkodni kíván. A felsőségtudat megnyilvánulásai után öröm hallani egy jó közérzetű, valóban közösségi gyermekember hangját. Jól érzi magát, mert „barátaim vannak ott és a kicsiket is szeretem”.

Értesülésem szerint a testvéri, rokoni, baráti kapcsolatokat respektálják a nevelők, amikor elhelyezik a gyermekeket. Ez nagyon nagy segítség nekik, főleg a kezdeti nehézségek és szorongások idején. Egy hetedikes tanuló azért érzi jól magát szobatársai között, mert „ott van a bátyám”. Hadd idézzek itt egy kollégiumi igazgató leveléből:

„A kicsik bekerülésekor az ügyeletes nevelő észrevette, hogy a paplan alatt sír egy kislány (B. Katalin I. osztályos). Megkérdezte: Miért sirsz, Katika? A kislány a következőt válaszolta: Nem rivok, csak a szömömbe esött valami. A felette levő ágyon fekvő nagyobb testvér megjegyezte: Biztosan anyuka hiányzik neki, mert együtt szoktunk aludni”. „Azóta ő is megszokta a diákotthoni életet” — folytatódik a levél (de ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen).

A közérzet leggyakoribb alakítói a domináns szerephez jutott emberi tulajdonságok és magatartásformák. Itt pozitív módon, mert a szobatársak „fegyelmezettek”, „jó szívűek”, „udvariasak”, „becsülik egymást”, „nem önteltek”, „nem nyafogósak, „alkalmazkodnak egymáshoz”, „mindig segítenek a gyengébb tanulókon”, mert „rendben tartják a holmijukat", mert „jók hozzám, én is hozzájuk”, „ha valaki beteg, akkor csendben vagyunk”, „ha van valamink, sütemény, sült hús, elosztjuk egymás közt”. Itt pedig negatívan: „fegyelmezetlenek”, „rendetlenek”, „szemtelenek”, „verekedők”. ..Nem mindig van összetartás”, „néha össze szoktunk veszni, és nagy csetepaték vannak”, „hálótársaim túl bő szájúak

(trágár beszédűek), és én azt nem szeretem”, „én a fontoskodókat nem szeretem”.

Barátság, cinkosság. Minden nevelő tudja, hogy a különbséget megmagyarázni nem könnyű, megtartatni pedig — még fejlettebb szellemű közösségekben is

53