Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Második otthonunk

mégis 19-en állítják azt, hogy a kollégiumi és az otthoni nekik „egyforma”, 69-en a kollégiumi fekhelyüket tartják jobbnak, 136-an az otthonit.

Ide kívánkozó tájékoztatás, hogy a kollégiumi hálók többnyire zsúfolt és uniformizált tömegszállások (6-tól 30-ig terjedő létszám, vaságy, emelet), amelyek kényelmetlenségét a rend és a tisztaság ellensúlyozza valamelyest. A kérdésre kapott válaszok megoszlásában, de főleg az indoklásban ez a kettősség is benne van.

Az uniformizáltság a megszokás oldaláról erős kritikát kap: „bent (a kollégiumban) igen kevés toll van a párnában”, otthon „magasabb a fejem alja”, „puhább a párna és kispárna is van”, „annyi párnát teszek a fejem alá, amennyit akarok”, „azzal takaródzom, amivel tetszik”, „dunnával tudok takarózni”, „jól kipihenhetem magam a párnán és a dunna alatt”.

Fontos közérzeti elem a tisztaság. Többen azért szeretik jobban a kollégiumi fekhelyüket, mert „ez tisztább”,, „hófehér az ágynemű”, „itt minden két hétben tiszta ágyneműt kapunk”. Ezen túl olyan sok a szubjektív szempont, hogy a rendszerezésük úgyszólván lehetetlen. Legkevésbé okoznak gondot az „egyforma” indokai. „Nem tudnék most válaszolni” (hogy melyik fekhelyem a jobb), olvasom az egyik íven. Úgy gondolom, a legegészségesebb kedélyűek és a kritikai szellemtől legkevésbé „fertőzöttek” nyilatkoznak úgy, hogy nekik egyforma. „Otthon is jó, meg itt is jó”, „mindkét helyen jó helyem van”, „kényelmes, tiszta mind a kettő”. ,,Ha álmos vagyok, a kollégiumi ágyon is, az otthonin is jól alszom.” „Az otthonit azért szeretem, mert megszoktam, ezt meg azért, mert jó.” (Zárójelben: a „megszoktam” is kulcsszó: a stabil érzelmi kapcsolat fedőneve.)

Hogy kinek miért jó, hogyan jó az ágy, amelyen alszik, az szubjektív megítélés dolga; de ugyanazon dolgok teljesen ellentétes megítélése — mint látni fogjuk — alkati, felfogásbeli, jellembeli különbségek kifejezője, hol bizonytalanul, hol bizonyosan.

Példánk a „szivacsmatrac”, amely „ruganyos”, „kényelmes”, „testhez áll”, s ahol ez van, a kollégiumi ágy jobb, mint az otthoni; amely „deszkázott, szalmazsák van rajta és kicsit kemény”. De még a szivacsmatracnak is van ellenzéke. Egy fiú azt mondja: „nem szeretem a nagyon kényelmes ágyat.” Talán merészség volna a szivacspártiakat elkényelmesedésre hajlamosnak mondani, ezt a gyermeket pedig aszkétaalkatúnak, de elképzelni nem irreális. És az is eszébe jut az embernek, hogy életideánk megvalósítása közben — a lehetőségek határai közt — hajlamainkat szoktuk követni.

„Otthon egyedül alszom a szobában” vélekedik az individualista, ellentétben a kollektivitásra hajlamos társával, aki azért szereti a kollégiumi fekhelyét, mert „sokkal többen vagyunk”.

Okosan ismerjük fel érdekeinket vagy naivak vagyunk? Ez is jellemez bennünket — és nemcsak felnőtt korunkban. Demonstrálja ezt három vélemény: 1. „Az emeleten jobban ki tudom magam aludni.” 2. „A hétköziben nem rossz a fekhely, sőt, kielégítő. De az emeletes ágyakban kibírhatatlan a levegő, és én emeleten alszom.” (A kollégiumi ágyát tartja jobbnak!) 3. „Kisebbet lehet esni a rekaméról, mint az emeletes ágyról. De még csak egyszer léptem le” — mondja egy fiú. (Ő az otthoni fekhelyére szavaz.)

A rendszeres életmód, aminek a kollégiumi ágy egyik kifejezője, egyszer vonz, „pontosan kelek fel, pontosan fekszem le”, máskor taszít: „otthon nincs időhöz kötve, hogy mikor kelek fel”.

Sok tanyai gyermek a kollégiumban kapott először saját fekhelyet. Otthon most is

51