Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - EMBER ÉS TERMÉSZET - Jócsik Lajos: Régi beszélgetések Kolontón
— Hát adok a többieknek is, próbára egy-két sorra valót! Adtam. De a „derkát” egyik se adta be. Csak annyi történt, hogy ismerősök lettünk. Akkor aztán én adtam be a derekam. Tanulgattam a szőlőt. Otthon nekünk is volt két sor szőlőnk a kertben, felül lugasformán összefuttatva. A vesszőket valamikor apa hozta az ősi fészekbül, Nagy-Céténybül, a Zobor tövibül, ahonnan öregapa valamikor kiröpült. Apa nem értette a szőlőt, ő a mozdonyt értette Budapest és Marchegg között, mint mozdonyfűtő. A fürtök fele lerohadt, mire beérett, ha tőlünk, gyerekektől erre egyáltalán maradt ideje. No hát oktassanak most engem. Oktattak. — Ebbül megihat az ember akár másfelet is ... — Másfelet? — Meg kettőt is. Nem vágja le. Magát se vágta le múltkor az a másfél. Jó vékony bor ez a sárfehér ... Nohát, nekem szól ez a tanmese, gondoltam, és sokáig elméláztam rajta, hogy vékony bor ez a sárfehér, s kiegészítettem, ahogy tudtam, vagyis, hogy iszós-csúszós, nem rúgós, meg nem kétemberes, mint az etyeki, egyik issza, a másik fogja, hogy megigya, kegyetlen savanyú. Hiába kerestem vastag bort ellentétnek, nem találtam emlékezetemben. Dühösen arra is gondoltam, hogy a vékony bor olyan fifikus izsáki elnevezés, de azért a szálláson az én vékony bortudományommal elhencegtem. Ehhez aztán tapadóit más is az én bikatoroki neveltetésemben. Egyszer azt mondja az egyik kísérletező: — Ügyi, Feri báttya, nem is köll, hogy ez a trágya többet adjon. Csak a fürtök jó vállasok legyenek utána. . . — Vállas fürt? Sose hallottam. Milyen az? — Milyen? Idenézzen, lerajzolom! S le is rajzolta a homokba. Egy csúcsára állított háromszöget rajzolt. — Látja, ilyen a! Föllyül széles, jó tömött, akár egy birkózó, egy izomjani, mint az a Czája! Olyan, mint a Czája János volt, vagy a Bertalan ... No hát a szállásig forgott velem a Kolontó. Vállas fürt, izomjani, Czája, a János vagy a Bertalan. Valamikor az egyik Czája birkózott Újvárban. A plakátja ott volt a cirkusz bejáratánál. Bikanyak, pattanó muszklik a keresztbefont karjain. S ami az egészben meglepő volt, egy szép szőlőfürtöt a Czájárul el is tudtam képzelni, még azon sárfehértől gőzölgő eszméletemben is. És evvel a vállas szőlőfürttel, mint terebélyesedő tudományommal sokszor elmentem én a fitogtatásig is. AZ UTOLSÓ BEVÁGÁS BIKATOROKBAN De aztán rá kellett jönnöm, hogy az én tanítgatásom, oktatgatásom szinte az utolsó bevágás érdekében történt a Bikatorokban. Abban a várakozásban, hogy hoz-e a tőzeg olyan vállas fürtöket a kolontói homokon, mint az istállótrágya, kissé összébb bátorodtunk. Azt akartam mondani, hogy összemelegedtünk, de most is érzem, hogy nem volt ez összemelegedés. Barátság meg éppen nem. Mert az egyik pinceszerezésen, éppen a szólaló gádorában voltunk ezúttal, azt mondja csak nagy bátorsággal a harmadik szomszéd : — Ide hallgasson! Nekünk a maga trágyája akkor is smafu, ha vállasok lesznek utána a fürtök, meg roggyanósok a tűkék. Mert van nekünk trágyánk elég az állatok után, igaz-e emberek? — Hárman voltak még, de csak bizonytalankodtak: — Hát... hát... — No csak, mondjátok ki, ahogy a múltkor megbeszéltük! — Hát... hát... Nem mondom, felment, sőt szökött is bennem a trágyaönérzet, s mivel kilestem, hogy a kísérleti sorok jól megindultak, le is hagyják tán a többit, kivágtam: — De a mindenit neki! Hát mi az, ami maguknak nem smafu!? 68
