Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - EMBER ÉS TERMÉSZET - Jócsik Lajos: Régi beszélgetések Kolontón
SUTA BESZÉLGETÉSEK BIKATOROKNÁL Magam is csak ekkor szabadultam a kétségek nyomása alól. És csak ekkor merészkedtem nagyobb bejárásokra a tó körül. Hallomásokból állt össze az értesülés, hogy a tó legszebb része Bikatorok. A név is varázsolt: Bikatorok. Ilyen dűlőnevet nem hallottam, s a hozzáfú'ződő magyarázat se volt mindennapi. Bikákat őrzött egy valamikori pásztor a láp mellett. Vihar támadt. A bikanyájat a lápra verte, oda, ahol legmélyebb a víz. S a bikák belepusztultak, ottfulladtak, bőgősük versenyzett a viharral. Azóta bikatorok a neve a láp ama részének. Gyerünk, nézzük meg! Valóban mély, barna lápszínű vizet találtam meredek partok alatt. A parton szép szálerdő, amit aztán megszakít a gyümölcsös és a szőlő. A tájbeli szépség és gyönyörűség önzővé tett. Arra gondoltam, hogy annyi veszkődés után ezt atájat én megérdemlem. És ebben azérzésben csipetnyi időre a parton hevertemben elaludtam. De aztán az volt az érzésem, hogy mi itt, Kolontón rettentően egyedül vagyunk. Az emberek megálltak a láp szélén, nézdelődtek darab ideig, aztán továbbmentek. Mintha legyintettek volna is. A vidám kisvendéglőben, ahová meleg ételre néha bevetődtünk, megnémultak jöttünkre. S oly tömény volt mindez, mint a láp meleg levegője, amit csak a bíbickiáltás metszett vékonyan. De itt még bíbickiáltás se! Mi lehet ez? A következő bikatoroki csatangolásnái valami súgta: vágj a sűrejébe! Egy befelé szóló harci jézusmária elmormolása után nekivágtam a legközelebbi tanyának, annak ürügyén, veszek egy liter bort, helyben elkortyolom, majd csak esik valami beszélgetés. A kutya ugatására ötvenes parasztember került elő, meglepetés nélkül, közömbösen. — Vennék egy ital bort, s itt el is fogyasztanám, ha volna ... — Hát vanni, éppen van ... Tizenkettő literje ... Más tanyán is ennyiért adják ... — Kérem, legyen szíves... Mázas kancsóban hozta a gazda egy pohárral. Könnyű, szomjatoltó bor volt. Fogyott is sebesen. De beszélgetés nélkül csúszott le az egész. Elfele korholtam magam mohóságom miatt, mintha bort sosem ittam volna. Tempósabban kellett volna inni. Mit gondolhat a gazda? Gondoljon, amit akar. Majd legközelebb ügyesebben. Egy hét múlva ismét ott álltam az udvaron. A gazda a kutya megcsendesítése után kérdezés nélkül hozta a kancsót s poharat. A harmadik pohár ijedtemben cigányútra ment, mert megszólalt a gazda: — Maga is azok közül valósi? — Kik közül? — kérdeztem köhögés közepette. — Hát a lápiakbul? — Igen, én is ... — Majd két pohár múlva: — Es minek maguknak az a ...? — A kérdést én fejeztem be: — A tőzeget kérdi? — Azt, ahogyan mondja ... Elmagyaráztam neki. De több akkor se történt. De harmadjára már azon vitatkoztunk, a tőzegest rágya van-e olyan jó, mint az istállótrágya. Mindegyikünk mondta a magáét. Akkor aztán azt mondom, csináljunk egy kísérletet. Adok én ingyen a miénkbül, tegye az istállótrágya mellé, döntse el a szőlő, melyiket kedveli jobban. — Ez nem lesz jó — hallom megrökönyödve. — Miért? Ingyen adom a tőzeget! — Akkor se jó! — Ide is fuvaroztatom. Ott rakatom le, ahol akarja . .. — Akkor se ... — Hát ilyet még nem hallottam. Elgyünnek a lápiak, be is dolgozzák... — Engem meg megköpdösnek a többiek, hogy beadtam a derkamot! 67
