Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - EMBER ÉS TERMÉSZET - Jócsik Lajos: Régi beszélgetések Kolontón
— No, hát ez itt a Kolontó ... Milyen volt a táj? Nem kel fel az élő kép, ha azt mondom, hogy valódi láp. A lapos teknőben fekvő területet csenevész nád nőtte be, itt-ott felcsillogott a víz. A terület zöld és ezüstös csillogásban húzódott a horizonton egy homályló templomtorony felé. Páhi volt a szemhatáron. Balról Izsák szélső házai kísérték a lápot, a kertek lehúzódtak a lápig. Jobbról tanyák lánca látszott, a házközökban szőlő sorjázott és köztes gyümölcsfák. Itt földút kísérte a tó vonalát, lassú járásban egy szekér vonult az úton, a csend és a lápi meleg zümmögéssé csendesítette a kerekek zaját. A táj tipikus fertő. Ez hát Kolontó ... Az volt, ilyen volt, az első pillanatra. No, de aztán a másodikra, a századikra, ezredikre, amíg elkészült az üzem. Amíg odakerült a szükséges vasúti anyag a tőzeg kiszállításához, repülővágányok vagonszám, a kisvasúti mozdony, a csillék hosszú sora. Amíg felépült a garázs a vontatónak, amíg egy parasztportát tudtunk bérelni az üzemi központ céljaira. Az az esztendő még most is csupa lótás-futás, sűrű utazások, éjszakázások, éjjelbe nyúló tervezések, kevés alvás, kitáskásodott vörös szemek, amíg az üzem indulhatott. De ez is hogyan? Ezen a szőlős, tanyás vidéken már akkor is szűkiben volt a munkaerő. Addig a termelés technológiája csak a kézi szúrást ismerte, nehéz, vályús tőzegszúró lapátokkal. A lapátokhoz jó, karos létszám kellett, mert szívja a tőzeg az izmok erejét. Honnan lesz ki a szükséges létszám? A tőzeg nem volt mindenhol érett, torzsokos volt, fogta a szúrólapátot, gyakran kellett élesíteni az éleket, akár a kaszát. Erre külön létszámot kellett beállítani, aki a láp szélén folyvást élesített, reszelt. Gyakran előfordult, hogy aki reggel beállt a tőzegszúrásba, estére levágta a szerszámot, csinálja más, aki akarja, ezt a baromi munkát. Gyakran számfejtettünk egynapi fizetést. Előfordult, hogy el sem jöttek érte. Postán kellett utánuk küldeni a kis pénzt. Nyilvánvaló lett,hogy így nem boldogulunk. Néhány kilométeres kisvasút, mozdony, épületbár, kevés munkás, viszonylag sok adminisztrátor, és alig van termelés. Csak a lemaradás nő. Mi lesz, ha nem tudjuk a termelést kibontakoztatni? Rossz az akkori üzemi közérzetre visszagondolni. Vettem valahonnan a hírt, hogy bejött az országba néhány Fordson-típusú traktor, melyhez maródob is tartozik. A marás, minta legtermékenyebb technológia, akkor csak szakirodalmi ismeret formájában és elérhetetlen vágyálmainkban élt. Teljesen lehetetlennek tűnt, hogy mi egy Fordsont szerezhessünk. Egy jó brigádra való létszám szaladt, futott a Fordson után. Nem szaporítom, nem fokozom az izgalmakat, a Fordsont megszereztük. És magunkat is, az üzemet is megmentettük. A gép csodálatosan dolgozott. Marószélessége a maródob szerint 1,2 m volt. És a dob 60D—300 fordulatot végzett percenként, 8—10 cm mélyen martaiéi a tőzeget, és kövér-vastag nyalábban vágta maga mögé. És ami a legdöntőbb, a nádtorzsalékot is aprította! Csakhogy előbb jó víztelenítést kívánt, mert fajlagos nyomása nem volt kicsiny. Nagy előnye volt ennek a termelési módnak, hogy a felmart tőzeg 4—5 napon belül puskaporszáraz lett. Még azt a lassítást is kibírta ez a módszer, ha eső verte végig a lápot, és a felmart tőzeget eláztatta. Néhány nap, és újra száraz volt az anyag. A repülővágányokat a marás szélire fektettük, könnyű volt lapátolni. Aztán találtunk egy lovas gyűjtőlapátot a szakirodalomban. Legyártottuk. Lovakat eléje, s akkor már boglyákból ment a csillék rakása a lápon. A csillevonatok vígan zakatoltak a depóniára, az állomás rakodójára. Ott aztán szállítószalagos rakodással elindultak a tőzeges vagonok a városok felé. Irányvonatokat is indítottunk, ami akkor a legnagyobb teljesítménynek számított, és a MÁV ezt külön jutalmazta. Győztünk! Meggyőztük ezt a lápot, amit sokszor átkoztunk, s vele magunkat is, hogy rossz sorsunk idevetett. Kolontó! 66
