Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - VALÓ VILÁG - Kunszabó Ferenc: Az utak meghasadnak (Vallomások Erdei Ferencről)
gatom, csak az jön ki, hogy a második elemiből emlékszem rá. Se az elsőből, se a többiből. A másodikból is csak azért, mert Nagy Gábor volt a tanító, idős ember, és sok pipája volt neki, tajtékból, és az ott lakott az iskola épületében ... Na mármost, szünetekben, meg egyébkor is, elment ide-oda, mi meg, égetnivalóak, beszöktünk a szobájába, le a tartóról a pipákat, és szalmaszálat, gyékényszálat dugtunk a szárába, de jó erősen ... Hm . . . Istenem, a gyerek mit meg nem tesz, csakhogy felbosszantsa a rajta uralkodó felnőttet... Hm .. . — És Erdei Ferenc is dugta? — Mit? — A szalmaszálat. — Ó, persze! Ő mindig benne volt az ilyen . . . vágott az esze, mint a borotva, különösen, ha ilyeneket kellett kieszelni. — Érdekes. Azt gondoltam, hogy olyan csendesebb . . . — Erdei Ferkó?! Mint a tűz! Rohant keresztül az utcán, mert ők szemben laktak az iskolával, ahol most a táblája van . . . rohant keresztül, mi meg már ott voltunk az iskolaudvaron, kupakban, és kiáltottunk neki, hogy Ferkó, gyer’ide! te! erről meg erről van szó! .. . Ő meg már mondta is, hogy jól van, csak ne így, hanem emígy, így jobb lesz, nem jönnek rá! . . . És akkor úgy csináltuk. — És jött a fenekelés. — Az jött. De ő azt is jobban bírta. Erős, vaskos gyerek volt, a haja meg mint a kondor! — Érdekes. — Miért? Á, később alakul az ki, mikor az ember felnő, hogy a születési adottsága mivé fejlődik. Rossz fiúból is lehet ember jó, a jóból pedig rossz! — Igaz . . . Hát ez kitűnő volt, ez az emlékezés, ilyet tessék még mondani, százat! — Nincs. Nincs, kérem. Mondom, még arra sem emlékezem, hogy a második előtt, meg után .. . Talán azért is, mert később elkerültük egymást. Ő elindult a maga útján fölfelé, én is a magamén, egyenest . . . Nekem, ugye, vagyis a mi családunknak, megvolt a maga helyzete... Mink, ugye, háromféle... hogyan mondjam: az apámnak is a második felesége, az anyámnak is a második férje — és mind a kettő hozott családot magával, kettőt-háromat. Aztán a közösből én lettem az első, a hetedik. Lettünk aztán össze-vissza tizenketten, és mire én odakerültem, hogy nősülés, előttem már találkozott gyógyítás is, leégés is, temetés is, házasítás is, nem egy. Én arra nem számíthattam, hogy engem a szüleim majd kistafíroznak. Összekerültünk a feleségemmel, kivettem egy hold hagymát feliben, első évben az volt. Aztán mentünk ki az apát- falvai haszonbéres tanyára. így indultunk, a semmitlen semmivel. — De ott is a hagyma. A tanyán. — Fő sorban a hagyma. De egy tanyán már minden kell, nincs olyan, hogy beszaladok a városba, veszek a hentesnél húst, a piacon ezt-azt . . . Ott az ember mindent saját magának ... De fő sorban a hagyma, igen. Az volt a mi szakmánk, azt tanultuk, a feleségem is, én is. Kegyetlen egy szakma, különösen akkoriban az volt; de nekünk nem lehetett válogatni. — Miért volt kegyetlen? — Mert nem mindig voltára,a munka meg vele pontosan ugyanannyiba egy pengőért vették mázsáját, ha nyolcért. De ha konjunktúra indult a világpiacon, akkor meg a makai kereskedőtársadalom fogott össze, hogy azt mondja: KARTELL! És akkor bizony tőlünk megvették bagóért, ők meg ki tudja mennyiért adták el! . . . — A Hagymaszövetkezetben bent tetszett lenni? — Voltam bent valameddig. — Melyik években? 48
