Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - VALÓ VILÁG - Kunszabó Ferenc: Az utak meghasadnak (Vallomások Erdei Ferencről)

bukott meg. Akkor csak bennem lehetett a hiba. De szüleim nem voltak értetle- nek, és átírattak a . . .

(Csend.)

— Az állami iskolába.

— Hogy megmondjam a valót, az izraelita iskolába.

— Az érdekes lehetett.

— Nem volt benne semmi érdekesség! Úgy neveztük akkor azokat, hogy magyar zsidók. A másikat meg, ugye, az ortodoxok. De emezek voltak többen. Az iskolájuk meg a legkiválóbb volt, nemcsak a városban, hanem a környéken. Voltunk ott többen keresztyének. Még faluról is adtak be, urak, gyerekeket. Nem is bánták meg. Én sem. Mikor harmadikba visszakerültem, Erdei Feriékkel egybe, akkor év végén négyen kaptunk könyvet. Gera Tóni volt az első, én a második, Feri a harmadik, Mándoki Jóska a negyedik. Legszebbet kapott az első, aztán úgy, rangsorba. — Csak úgy mondom, nem hivalkodás.

— Szóval, megelőzte Erdei Ferencet?

— Úgy adódott. (Egy pillanatra elmosolyodik.) Akkor úgy.

— És miért jött vissza az Aradi utcai iskolába?

— Már akkor itt más személy tanított, Vida nevezetű.

— És az nem ivott.

— Nem ivott.

— Vele jobb lett az Aradi utcai iskola, mint az izraelita?

— Nem lett jobb.

— Hát akkor?

— Ide írattak a szüleim vissza!

— De miért, könyörgöm?!

— Muszáj ezt ide . . . ebbe bele?. . .

— Nem muszáj. Csak ha akarja.

(Ez némiképpen megnyugtatja: ha nem kötelező, az más!)

— Tetszik tudni, az a helyzet, hogy mi kilencszáztízben születtünk, és tizenhétben mentünk iskolába. Na mármost: második osztály tizennyolcban, harmadik tizenkilenc szeptemberében . . . Akkor már, ugye, lezajlott minden. Károlyi Mihály, proletárhatalom, francia megszállás, szerb megszállás — éppen a románok voltak bent.

— Értem — de nem értem.

(Bólint.)

— És sokan úgy gondolták Makón, hogy a zsidóság is ludas volt a ... Az én szüleim nem gondolták, ne tessék hinni, hiszen akkor nem írattak volna oda! De hát, a mindenféle vélekedés ...

— Értem. Köszönöm.

— Csak úgy mondom.

— No, gondolom, most már fölengedtünk a magnetofonlázból . . .

— Megmondom, amit tudok, csak hát, mint bekapcsolás előtt jelzettem, régen volt, és negyedik osztály után el is szakadtunk egymástól.

— Minden kevés jó. Sok kicsi sokra megy.

— Az ő házuk az iskolának átal volt. Némelykor ott hancúroztunk előttük, a széles gyepen.

— Ő is.

— Bizonnyal. Bár, tetszik tudni, elgondolkoztam már ezen: Nem emlékszem ... Azt mondta a tévében, hogy a temetőben rendetlenkedtünk: Nem emlékszem. Én őrá úgy emlékezem vissza, hogy olyan csendesebb, töprengősebb volt ... De lehet, hogy jártak oda, nélkülem. Mert én sohasem voltam a vad hancúrozásoknak híve;

45