Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

kérdezett volna. Ki tudja, mióta álldogált már a sötét műhelycsarnokban. Kulcsa van hozzá. Akár valamelyik autóba is beülhetett, hogy kényelmesen várja ki a história végét. A többiek igazán nem gyanakodhatnak rá, ha eszük van, belátják— biztatta magát, s kapkodva öltözött.

A szorongás útközben úgy nőtt benne, akár a bolondgomba: töve a torkában fészkelt meg, s lefele nyomakodott, kalapja megtapadt gyomra melegén, s nem engedett. A Fiú rekeszizma elvesztette rugalmasságát, ingadozva határolta be a pöffeteg rettegést.

Már nem esett. Gyöngyszürke volt az ég, szétszivárogni, foszladozni kész fátylain napsütés derengett át, vagy inkább csak ígérete— s a tartásukat vesztett, fáradt, őszi levelek súlyos vízcseppeket görgettek, s hullattak alá alkalmi vályúikból. — Minden rendbe jön — reménykedett a Fiú, bár lépései lassúdtak. A kapun belül már csak vonszolta magát, azután döbbenten állt meg.

Azok hárman a csarnok nyitott ajtajában várakoztak, s hogy megpillantották, vigyorogva integettek, barátságosan, szélesen.

Sisák elébe jött.

— Jó reggelt, kispajtás. Na, téged külön is megnyúvasztott az öreg?

— Nem, dehogy — mondta a Fiú félszegen. — Egy kis fejmosás — tette hozzá bizonytalanul —, és kész.

Sisák átfogta a vállát. Sisák! Te jó ég. Hát mégis érdemes volt — gondolta, s jóízű bizsergések űzték el félelmeit, s tették nevetségessé egyetlen mozdulat árán.

— Aha. De ... nem bántad meg?

— Az estit?

— Azt hát.

— Nem. Persze, hogy nem. Hiszen mi... összetartozunk, igaz?

Most értek a várakozókhoz.

— Össze hát — mondta Sisák.

Törpe körülugrálta őket, Sutyi somolyogva csatlakozott.

— Állati hecc volt, mi?

— Örvendezzél, örvendezzél. Talpon állva jutsz a mennybe — intette le Sisák.

— Fejre állt az öreg, vagy nem? — erőlködött a kölyök.

— Na és?

— Na és, na és. Fejre állt.

A korareggeli, tapogatózó fények a csarnokba is beszivárogtak, hűs újakkal, félvakon keresték meg a tárgyakat, valahogyan mégis megszépült minden —a tündöklésig —, a Fiúban mintha szénsavas források bugyogtak volna, könnyűnek, s most már igazán- igazán gondtalannak tudhatta magát.

— Tegnap ő állt fejre, csakhogy ,.. ezért mindannyiunkat kinyír — mondta Sisák vállát vonogatva. — Ki az.

A Fiú elsápadt.

— Majd meggondolja magát... szerintem lehetetlen ...

— Na ne mondd — szólalt meg Sutyi kedvetlenül. — Az ő szava a Törvény szava.

— Most már nincs mit veszítenünk — töprengett Sisák félhangon. — Ha évet akar ismételtetni, megteszi. Többet viszont nem tehet. Eggyel piszokul ki babrál, az pedig én leszek. Ez az utolsó évem. Szóval engem táncoltat meg először — ti a nyáron leszegődhettek máshová. — Elnevette magát. — Tehát voltaképpen nincs mit vesztenünk, pajtikák. Részemről teszek rá.

— Állati! — mondta Törpe. — Akkor lesz még egy-két fejreállás.

— Lesz. Egy nagy buli lesz még. Egy igazi, felejthetetlen. Ha valóban összetartozunk — nézett Sisák a Fiúra kitartóan. — Ha mindannyian összetartunk, kivétel nélkül. Nem függelemsértés, mint ő mondaná... nem sok apró heccecske, amitől folyton

24