Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
mán. Csakhogy ... az idővel egy kis gondunk adódhat még. Ez most már kétségtelen. — Hangja egyszerre hegyesebbé vált. — Közületek, édes-egy fiaim senki —értjük?—, senki nem bizonyult méltónak arra, hogy a szabványidő alatt végezzen. Mondanom sem kell, mennyire fájlalom. — A Tanfőnök Sisákra nézett. — Uralkodj ajkad szegeletén, kisfiam. Ne a társaidon uralkodjál, inkább ajkad szegeletén. Hogy ne rángatózzon. Mert bár harmadéves vagy, kivételt kivételes személyed sem képez. Nem biza. A buliból pedig nem tudsz kiszállani barátocskám, minthogy a tanév megkezdődött. Ha a nyár folyamán máshová nem szegődtél, most már nem szegődhetsz. Ezt az évet pedig megis- métled, ha nem itt, hát máshol. Értjük? — Várt, de Sisák most nem válaszolt. —Jjo. így is jjo. A többiek sem különben — ők is megadóznak majd, ahogyan illik, csakhogy szép sorjában. Megint várt, megint nem mozdult senki. — Helyes — bólintott. — Most pedig, hogy drága jó szüléitek ne aggódjanak fölöslegesen, szabad lelépni. Tessék — állt félre a küszöbről előzékenyen. A tanulók szó nélkül indultak. Eszükbe sem jutott, hogy köszönniük illenék, lépkedtek, mint a gépemberek. — Ambrus, maga itt marad — mondta a Tanfőnök. A Fiú látta még, hogy Sisák lapockája megrándul, azután már csak a bakancstalpak fölverte üres, halkuló kongásra figyelhetett, majd az is elmúlt. Megszűnt, csak az eső egyenletes, szálazó neszezése jelezte, hogy valami mozgás, valami más van odakint, ez itt csupán egy epizód, falak négyszögébe zárt, szánalmas, időleges. A Tanfőnök ismét elfoglalta a küszöböt sötéten, hatalmasan. — Ide figyeljen, Ambrus — mondta a szokásosnál élénkebben —, maga csak néhány hete csöppent ide. Azelőtt hm ... hasonló helyen aligha fordult meg. Magát könnyű ... hogy úgy mondjam ... befolyásolni. Főként, ha egy harmadéves próbálkozik vele ... vagy tévedek? Aki még egykorú is magával. No nem? A Fiú hallgatott. A széles mellkasra emelte tekintetét, homlokán megint verejték- csöppek gyülekeztek. — Na, látja — mondta a Tanfőnök —, nem tévedek. S azt is teljes bizonyossággal tudom, hogy maga most attól tart, miszerint én esetleg információkat akarnék kérni. Nem kérek, nyugodt lehet. Ismerem én az embereimet — fülbesúgásra szükségem nincs. Maga szépen hazamegy, és elfelejti, ami itt történt. Sisáktól pedig óvakodjék — ha ugyan elfogad tőlem egy tanácsot. Ennyit akartam, semmi többet. Es még valamit. Ha tiszteségesen dolgozik, az én kezem alatt maga nem ismétel évet. Kettőt már elvesztegetett a gimnáziumban, hogy mást ne mondjak. Jó éjszakát — állt félre az útból. — Jó éjszakát, gyakorlatvezető elvtárs— mondta a Fiú elgyötörtén, s kiszédelgett az ajtón. A csarnokon nyújtott léptekkel sietett végig, hogy a Tanfőnököt ne ingerelje, de az udvaron már nem törődött a lármával — vágtatott. Ám a kapun túl se látta a többieket. Az eső mintha csendesedett volna, üvegszálain megcsúszott, ezüstös hidegen ragyogott a neonfény. Óriás tükröket foncsorozott a töretlen gyalogjáróra, s az még a lábak nyomait sem őrizte meg. Afiú árnyékát elsietett, határozatlan körvonalakkal futtatta végig nedvesen sziszegő, cuppogó nyelve hosszán. S ő loholt. A hídon túl megállt. Ott lent, a díszfákkal-bokrokkal ékes tér most vízgyűjtő medencének tűnt, a buszmegálló mélyedésbe horpadt, kivilágított épülete megfeneklett hajótestnek. A váróteremben nem tartózkodott senki — azok hárman elszeleltek, megtagadták tehát. Reggel kísértés fogta el, hogy be se menjen. Anya könnyen szerez orvosi igazolványt — meg is tenné. De egyszer újra kell kezdenie — elébük kell állnia, szemükbe néznie —, s bátran teheti akár ma, hiszen a Tanfőnök nem kérdezett tőle semmit, hiába is 23
