Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Utunk évkönyv, 1974
így vallott Ady Séta a bölcsohelyem körül című versében. Ezt választotta címéül egy régebben megjelent kötet is, mely azerdélyi írók,.bölcsőhelyeiről” szóló vallomásokat gyűjtötte össze Kemény Jánostól Tamási Áronig. Részben ezt a kötetet folytatja az Utunk évkönyve. De tovább is lép: hisz nemcsak a magyar írók szülőföldje e táj (Mol- ter Károlynak, Bartalis Jánosnak, Kós Károlynak) hanem a román íróknak is (Zaharia Stancunak, Eugen Jebeleanunak, Aurel Raunak), akiknek írásait szintén közli az évkönyv. Továbblépés e kötet a korábbinál azért is, mert szélesebb a horizontja, több műfajú alkotást közöl, több írót szólaltat meg, szinte forrásértékű kiadvánnyá emeli e vallomásokat. Számunkra talán a legérdekesebb az, hogy ki mit őriz meg a múltból, miben látja, érzi a szülőföld hatását, hogyan él benne a szülőföld. Sokuknak a táj felejthetetlen: Horváth Istvánnak Magyarózd utcájának pora, házuk füstje, ökrei harmatverő csülke; Kovács Györgynek a nagykendi csordapásztor kürtjének hajnali búgása; Bartalis Jánosnak a kosályi diófák, cseresznyefák; Aurel Raunak a Beszterce környéki patak menti nyárfák és akácfák a „nagy és örökké hunyorgó csillagok alatt”; Székely János nagyapjáéinak csodás „mesekertje” a málnabokrokkal. De a hazai táj ennél is több. Ez tölti meg az írót — s az átlagembert is —: népszeretettel. Kacsó Sándor édesapjának pillantásában — úgy érzi — az „egész szülőföld benne van. És az a nép, amelytől létemet kaptam.” És mindig egybefonódik a családdal, az ott élő szülőkkel. Szabó Gyula Törött tükör című emlékezésében tömören, keserűen állapítja meg; „Szülőföld — immár szülők nélkül. Kedves tört jelentésváltozása a szónak: a szülők eggyé váltak a földdel.” De a „szülők nélküli” szülőföld mégis a szülőkkel együtt él: az ő leveleikből süt a szeretet, a szülői és a táj szeretete, és az Illyés Gyulaversből ismert „nem menekülhetsz” érzése, a hűség gondolata, az igazat írás kötelessége: „Kedves fiam ... én arra kérlek, az írásaidban, ha még írni akarsz, írj a valóságnak megfelelően, mert nem szeretném, ha itthon valaki a szemem közé vágná, hogy pénzért meghamisítod a történelmet ...” A szülőföld az anyanyelvet is jelenti: valamennyi szavunkat (Méliusz), szólásunkat, nyelvi élményünket. Gellért Sándornak a mikolai emberek nyelvi fantáziája jelent sokat, nem tudja felejteni, amikor egy asszony így kiáltott a pulykáknak: „Eridjetek az égbe korlátnak.” Vagyis: Eredjetek innen, nem tudok tőletek semmit sem csinálni. Másoknak az otthoni házak, utcák jelentik a szülőföldet: Balogh Edgár a nagyszebeni templomot idézi, Tompa István a régi patika épületét, Fodor Sándor a csíksomlyói házat, melynek fenyő van az udvarán, Király László a sóváradi szőlővel befuttatott, tornácos kis házat, melynek mestergerendáján ez áll: „Ezernyolcszáz Nyolcz- van Ötödik évben Július havában épült ezen ház.” Sokszor egy-egy tárgy emlékét őrzi az író: Fodor Sándor a csíki harangra gondol, Balogh Edgár a szebeni muzsikáló órára. Sokan egy-egy gyerekkori emléket idéznek fel: Létay Lajos „merülő Atlantiszának” nevezi Aranyosrákost, ahol öreg tanárának zengzetes ódájával lépett fel kisgyerekként. Kormos Gyula arra emlékszik, mikor ötéves korában egyszer egy nyári napon csíki cso- bánnak nevezte dédanyja. S természetesen sok író a hazai tájban az iskolák hatását érzi maradandó élménynek: Kovács György a nagyenyedi Beth- len-kollégiumra gondol vissza, Beke György a Székely Mikó Kollégiumra, tanáraira, Bálint Tibor a kolozsvári ősi református kollégiumra, „melynek ablakában sápadtan izzó arccal könyököl Apáczai Csere János”. S mindig visszahúzza, odaköti őket az anyaföld. Az a föld, mely nemcsak az élőket jelenti, hanem a halottakat is. Mind kevesebb élő ismerősük marad. Adyval mondhatja együtt Tompa István: nincs „sem rokonom, sem ismerősöm”. Legfeljebb a temetőben. Sütő András a gyermekkorból „kimentett” leheletével tisztított kis zsebtükör széttöredezett darabjait illeszti össze. Keserűen állapítja meg: „Annak az emberi közösségnek, amely fölnevelt engem: harmada kint lakik a temetőben.” A szülőföld elvezeti az írót a múlthoz: Mikó Imre a torockóiak földesuruk elleni harcáról szól, Kiss Jenő a mezőségi Mócs „holttengeri” tájáról. Csávossy György Csombord hétszázéves emlékeiről. Van, akinek könyvekben él a múlt (Beke György); másokat a szülőföld önvallomásra késztet: eljutok-e a betakarításig (Huszár Sándor). Vörösmarty szavait idézteti fel a haza, mely „ápol s eltakar”. Szilágyi István a Zilahon levő Fadrusz-szobrot emlegeti, mely a jobbágyfelszabadító Wesselényit örökíti meg. Szőcs István még azt is tudja, hogy egy marosvásárhelyi utcán hol van horpadás. . . Szinte kimeríthetetlen gazdagságú az Utunk évkönyve. Annyit mond az emberről, és olyan színvonalasan, mint kevés könyv a közelmúltban. Hisz ki tudná elfelejteni a költői magasságokba emelkedő Sütő András-vallomás sorait! „A szülőföld nem múlik el: velünk táplálkozik. Miután kenyerével és vizével felnevelt bennünket, a pillantását le nem veszi rólunk. Arcának eljövendő szemölcsei vagyunk. Tárgyilagosabban szólva: sírhantjelöltjei.” SZEKÉR ENDRE 94
