Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

cipelő hangyákról szóló példázat Anya jóvoltából vált egyre távolibbá, egyre jelentéktelenebbé, bár meglehet, hogy az elmúlt másfél esztendő is megtette a magáét.

Amint ott állt a csarnok ajtajában, s figyelte Sisák óvakodó lépteinek egyre közeledő surrogását a betonon, öklei mind szorosabban és szorosabban zártak össze, hogy ízületei beléropogtak. Ám arcát még mindig az augusztusi ég korareggeli, tiszta kékjére emelte, s úgy várakozott.

Az idegen test visszafogott lélegzése nyakát pörkölte, amint mégis kiáramlott, s lángot vetett fülkagylóján. Hirtelen fordult meg, váratlanul, Sisák hátrahőkölt. A két kamasz mereven bámulta egymást. Fogait vadul harapta össze a Fiú, hogy belső reszketőséről semmi jel ne árulkodhassék.

Sisák elvigyorodott. Mintha csupán kényeskedne, játszódna: széles ívben kerülte meg őt, s erőltetetten fütyörészve sétált végig az udvaron a mellékhelyiségek irányába.

A Fiú nem mozdult. Várt.

Sisák visszafordult, s láthatóan meglepődött. Nyilván maga sem tudta, mit tegyen. Az alkalmat biztosította, s a lányos képű, vékony csontú ellenfél nem élt vele, noha behátrálhatott volna a műhely menedékébe veretlenül.

A Fiú fölismerte a másik mozdulataiban a töprengő bizonytalanságot. Sisák göröngyöt rugdosott, fölverte a port, bakancsa szögletes orrával félköríveket cirkál mázott az udvar kopogósán száraz, agyagos földjébe — s a másodpercek múltán a távolság még így is gyorsan csökkent kettőjük között.

S a Fiú nem fordult hátra még most sem — nem menekült.

A két kisebb odabent a roncsolt és fénymázas kocsik dobozai egyikéhez lapult valahol — nyilvánvalóan őket leste.

Sisák végül is elszánta magát, látványos könnyedséggel gyorsította lépteit, fanyarul mosolyogva állt meg a Fiú előtt.

— Nem is vagy te anyámasszony katonája, pajtás. Belecsaphatsz — s nyújtotta nyitott tenyerét.

A Fiú a hunyorgó szemeket figyelte, cselre gyanakodott, s bár tétovázva, de előhúzta kezét a vászonzseb védelméből. Paroláztak annak rendje és módja szerint, s később sem derült ki, Sisák tervezett-e a kézfogás alkalmából valami kijátszást, vagy sem. Az utcáról akkor fordult kerítésen belülre a Tanfőnök, nagy bójateste végigimboly- gott a kövezeten. Megállt előttük.

Óriás tenyerét a Fiú vállára ejtette.

— Barátkozunk, barátkozunk? Rendben van, naggyon-naggyon rendben. — Kivárt. — Maga új gyerek itt, Ambruskám. Barátkozzék csak. Szokatlan a környezet, meg miegyéb, ugyebár? Egy kis emberi melegség . . . értem én, nagyon is értem. Barátkozzék csak szépen. De ha bármi problémája van, hozzám jön. Megértettük?

— Igenis.

— Nahát.

Sisák deltái megrándultak, a Tanfőnök oldalvást rápislantott.

— Vitustánc? Egy-fiam! Vitustánc?

— Igenis nem — mondta Sisák.

— Ehern, ehem. Tehát nem vitustánc. Akkor talán az éjszakai züllést nem pihentük volna ki? He?

— Jelentem, nem volt züllés tegnap, gyakorlatvezető elvtárs.

— Aha. Nem volt. Gondolhattam volna. Biza gondolhattam volna, édes-egy fiam. Mivelhogy te az életben még egyszer sem tetted be holmi . . . hm . . . kiskocsmába a lábad. így van?

Sisák elvörösödött.

— Jelentem, alig.

6