Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

— Aha — csóválta busa-nagy fejét a Tanfőnök. — Hm, hm, hm, Lehetséges. Lehetséges, egy-fiam. Az én szemeim sajnálatos módon fényüket vesztették ugyebár, korántsem a régiek. Nem, nem, hiába. Nem a régiek. Látnak is, nem is, alig-alig bizhatok bennük. — Nyájaskodva fordult Sisákhoz: — így gondolod?

— Jelentem, nem — fehéredett el a kamasz arca. — Nem így.

— Neeem? Fantasztikus. Pedig már-már abban reménykedtem, hogy a logikámmal még nincs hiba. Hogy a lötty a koponyámban még nem rázódott koktéllá . . . mindmáig, negyvenéves koromra sem. Hm. S hogy ilyet én képes vagyok megmagyarázni legalább önmagámnak a látszólagos ellentmondások okait és mibenlétét. — Hangját nem emelte, bójatestét azonban előre-hátra himbálta megint. — Sajnálom, a jelek szerint fájdalmasan tévedtem. Sőt, ostobán. Sajnálom. Igen-igen sajnálom.

Sisákot nézte, válaszra várt. A kamasz szoborrá merevedett.

— Igenis, gyakorlatvezető elvtárs.

A Tanfőnök szelíden csóválgatta a fejét, barátságos tekintetét folyvást az előtte dül- leszkedő testen járatta.

— Egyszóval a kricsmiket hírből sem ismered. Örülök. Határozottan ö ülök. Majdhogynem boldoggá tettél, édes-egy fiam. Az pedig nagy szó: majdhogynemrboldoggá.

Sisák a szájában összegyűlt nedvekkel hadakozott, nagyokat nyelt.

— Jelentem . .. nem egészen . ..

A tanfőnök megéledt figyelemmel várta a folytatást — de az késett. Csupán a nehézkes lélegzés vallott, az is a puszta tehetetlenségről —semmi másról.

— Nem egészen? Jól hallottam, szép fiam! Nem egészen? Hogyan szándékozol te engem egészen boldoggá tenni, egy fiam! Kíváncsian hallgatlak, édes-egy fiam. Nos, hogyan ?

A Fiú arcán keserű fintorba fagyott a mosoly, amint megértette, hogy itt nem a fogadott atya, a jóságos oktató bácsi ártatlan évődéséről van szó, hogy a harmadik tanulóévébe lépő, rangidős tanítvány sem amolyan kishaver, hanem kiszolgáltatott, megkeseredett, atej savójába, a méz tömény, elviselhetetlen szirupos özönében fulladozó senki. Kapkodva szólt közbe:

— Gyakorlatvezető elvtárs, kérem . . .

A Tanfőnök feléje fordult. Feketén virágzó, két dús csokorba gyűrte szemöldökét: csodálkozott.

— Halljam — mondta, s figyelmesen méregette a Fiút.

— Én . . . én ... — dadogott ijedten — elnézést kérek. Már el is felejtettem . . . nem tudom, mit akartam. Elnézést.

Sisák arca bíborszínűvé vált, a Tanfőnök barátságosan bólogatott.

— Aha. Előfordul az ilyesmi ... előfordulgat. Sok minden előfordul, Ambrus fiam. A feledékenység nem túl nagy hiba, nem, ezt nem állíthatom, a legnagyobb jóakarattal sem. Apró hibácska. . . Megbocsátható — igen, igen, megbocsátható. — Fölemelte diólében pácolt, barna ujját. — Egyszer. Egyszer megbocsátható. Egyetlen esetben. Értjük egymást, Ambrus fiam?

— Igenis — lehelte m egszégyenültén a Fiú.

— Nem hallom — von t vállat a Tanfőnök. — Az érzékszerveim, hiába, nem a régiek már. Öregszünk, öregszünk, fiacskáim — mosolygott szelíden. — Tehát?

— Igenis megértettem — mondta a Fiú tagoltan, nagyobb hangerővel.

A Tanfőnök szemén mintha rossz fény villant volna, de a sötét pillarostok azonmód el ,s takarták.

— Jól van, Ambrus. Maga csak ne ugráljon... értettem? Ne nagyon ugráljon édes-egy fiam, különben megfeledkezem boldogult jó atyja szeretve őrzött emlékéről. Márpedig nem szívesen tenném. Nem szívesen, édes-egy fiam. Nem bizony. Atyja urával ugyan7