Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - MŰHELY - Ördögh Szilveszter: Perújítás önismeretünk ügyében
ÖRDÖGH SZILVESZTER PERÚJÍTÁS ÖNISMERETÜNK ÜGYÉBEN A kritika a maga „korlátainak” megfelelően helyére tette Mocsár Gyémántperét. Nem támadt körülötte vita, különleges izgalom, mint néhány éve Nemeskürty hasonló szándékú könyvét, az „Ez történt Mohács után”-t követően. Miért vajon? Rossz a könyv? Vagy csak közepes? Vagy az idő — a Petőfit ünneplő jubileumi alkalom — nem volt alkalmas?! (Pedig 72 karácsonyára jelent meg a Gyémántper, nevezhetjük hát nyitánynak is — s nem is akármilyennek!) Az okokon lehet töprengeni. Mindig is lesznek, akik — bármilyen fölmerülő kérdés, mű kapcsán — így vagy úgy vélekednek cáfolhatatlan biztonsággal; tehát a Gyémántper nyugodtan leülepedhet magán- és csoportügyek rendszerében. Engedtessék meg nekem, hogy erőmtől telően megpiszkáljam ezt a csöndet, lefújjam az enyhén rétegződő port, ami az egyre szaporodó szellemi termékeket tiszavirágélet és napirend-érdeklődés után a feledés skatulyáiban elfedi. (Úgy vélem, kritikánknak még mindig megvan az a szépséghibája, hogy túlságosan is udvarias. Lehetősége szerint mindenről igyekszik megemlékezni, így szükségképpen árnyalódik a vélemény, a bírálat keménysége, határozottsága is — s végül ismertetésre korlátozódik az, aminek ítéletnek, kritikának, állásfoglalásnak kellene lennie. Kár, hogy a kritika — kivételektől eltekintve — gesztus csupán különböző ismeretségi érdekek szolgálatában. Bár a kérdés megfordítható: lehetséges, hogy csak olyan alkotások születnek, melyeket vitatni, kiemelni nem lehet — ennek oka lehet az értékítéletet el- bizonytalanító tömérdek mű is —, s így csak a recenzió marad vagy esetleges életműveket összefogó tanulmány?! Hová lett a határozott, félreérthetetlen véleményt formáló esszé?!) Én Mocsár könyvét jónak, sőt nagyon jónak tartom. Ennek legelső — s legelfogadhatatlanabb — bizonyítéka, hogy izgalommal olvastam. Mind az ötszáz oldalt! (Pedig korunk „hivatalból és hivatásból is érdekelt” olvasója eleve fintorog ekkora mennyiséget látván: mit lehet ma, 1973-ban 500 oldalon írni? Bizonyára bőbeszédűség fecsegés!) Természetesen ebben a könyvben is van jó néhány fölösleges mondat a szigorú stiliszta kimásolhatna néhány oldalnyit. De magát az ügyet (nem témát, tartalmat vagy mondanivalót írok) nem lehetett másként megfogalmazni. Ezzel hát azt is állítom, hogy a többek által kifogásolt „beszélgetések” nem fölöslegesek, nem suta új ram agya rázások, szájbarágások és kikacsintások; „érted-e, olvasó, mit akarok elbújtatni?!”. De kezdjük azzal, amivel szokás; nevezzük nevén a műfajt. (Ha ez sikerül, elkerüljük azt a csapdát, hogy valamit ne annak olvassunk, ami.) A Gyémántper nem regény. Akármennyire is nyugszik benne regény — sőt, regények! — ötlete, váza s itt-ott kidolgozott részlete. (Sokan a beszélgetéseket fölöslegesnek tartván, ezt a bizonyos regényt vélték elsikkadni.) Mocsár maga írja; „Nem regény. Egyáltalán nem regény.” Hát akkor mi? — Kutatás, keresés, mélyreásás, boncolás, rekonstruálás. „Megpróbálok 79
