Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - Csák Gyula: Rézkilincs (Regényrészlet)
nemcsak az odavezető út megtételéhez van erejük, hanem az útjuk végén látottak elviseléséhez is.. Kinyílt az ajtó és a személyzeti osztály titkárnője dugta be a fejét. Ritkás fogú, lehetetlen frizurájú és szemtelen modorú nő volt. — Tudós bácsi, a főnök elvtárs kéreti... Szeretett volna hozzávágni valamit András. A nő be is lépett, közelebb libegett és az asztalra hasalt. Túlfejlett keblei szétfolytak a repedezett asztallapon. — Szerelmes levelet írunk? — Magának készül — mondta András, miközben gyorsan összehajtogatta a teleírt lapokat. A nő valamennyi ritkás fogát előmutatta; hangja turbékolóvá vált. — Mért nem mondja el élőszóban, kis húsom? Tudja, hogy meghallgatnám... András hátradőlt, hogy távolabb kerüljön az öregedő nő tág pórusokkal telehintett arcától. Lehunyta szémeit és átszellemültséget mímelt. — Mert a kimondhatatlant nem lehet kimondani, csak leírni... Büszke volt rá, hogy leplezni tudta ellenszenvét. Munkája látta volna kárát, ha magára haragítja ezt a nőszemélyt, aki változatlanul a kacérat játszotta. — Es mikor olvashatom el? — Majd ha megtanul olvasni — mondta András. Gyorsan felállt és zsebébe süllyesztette a papírokat. — Gyerünk a nagyfőnökhöz. — Kilépett a rozzant asztal mögül s panaszosan tekintett körbe a falakon, amelyeket padlótól a meny- nyezetig avas és poros iratkötegek borítottak. — Rettentő ezeknek a szaga. Jobb helyre is szállásolhatta volna. Egyáltalán; tudja valaki, hogy mit tartalmaznak ezek az iratok? A nő is felegyenesedett. Noha megszokta, hogy általában tartózkodóak a férfiak, tolakodó kihívásaival szemben, most mégis megbátorodott. Nagyon fogára való lett volna ez a kis komolykodó-okoskodó legény s az irattár félreeső zuga ordítóan csábító lehetőséget kínált a lopva élevezett csókokhoz. Mindamellett igyekezett elrejteni csalódottságát, mert bízott a jövőben, és nem akarta elriasztani kiszemelt áldozatát. — Nem tudunk jobb helyet, aranyoskám, de a telefont holnap már beszerelik. — Ezt örömmel hallom — bólintott András és otthagyta a nőt. Korfi Dénes — így hívták a személyzeti vezetőt — hosszú, fényes, vastag húsú zöldpaprikát rágott. András elámult és megkérdezte: — Nem erős? — De. — bólintott Korfi és újra a paprikába harapott. — Attól gyomorrákot lehet kapni — aggódott András. — Három évig Bulgáriában dolgoztam — csámcsogott Korfi. — A bulgároknak ilyen pici paprikájuk is van, de méregerős. Egész nap eszegetik, minden étkezéshez — és semmi bajuk tőle. Nem ez a méreg, hanem a ciánkáli. Ezt már többször is hallotta tőle András, más összefüggésben; amolyan szólásmondás volt ez nála, amely teljesen váratlanul bukkant elő mondatai közül, rendszerint kifürkészhetetlen célzattal. Ehhez hasonlóan, kedvelt kijelentése volt, hogy „Abszolút nullfok és tökéletes vákuum pedig nem létezik”. — És honnan lehet ilyet télen beszerezni? — faggatózott tovább András. — Az öcsémtől. Ez a hobbyja. Gódis egy pacák. ,,Gógyis”-t akart mondani, de — fél rehal lás következtében így jegyezte meg a szót; ez idegződött belé. Észrevette András, hogy ezt már kedvetlenebből mondta Korfi. Világért sem 21
