Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - Csák Gyula: Rézkilincs (Regényrészlet)
csenek művek! Az, ami megjelenik, már nem igazi mű. Semmi nincs, ami kompromitálóbb lehetne az irodalomra nézve, minta nyomdafesték. Harcolni kell az írásbeliség ellen! „Drága Ferencem! Mindenekelőtt bocsánatodat kérem, amiért csak most írok, de rajtam kívülálló okok késleltették e levelet. Több mint egy héttel ezelőtt megírtam már válaszomat, ám az történt, hogy mielőtt postára vihettem volna, elkobozták. Igen, kedvesem! Ott tartunk, hogy t. mostohaapám fennen hirdetett liberalizmusával és demokratizmusával vidáman összefér a levéltitok fasiszta ízű semmibevevése! És — természetesen!? — még ők voltak felháborodva, amikor a banditagesztusok következtében hozzájuk került levél tartalmával megismerkedtek. Anyám a szokásos nagyjelenetét produkálta és ragaszkodott hozzá, hogy megkövessem ősz atyámat, akiről egynémely igazságokat fogalmaztam meg számodra. Mit tehettem? Mit tehetek? Magamban már rég rájöttem: az igazmondás sorsa az, hogy az embereket feldühítse és ellentmondásra ingerelje. Megszoktam, hogy kevés köszönetét kapjak őszinteségemért, ezért senkinek sem tanácsolnám nyugodt lélekkel, hogy kövessem ebben — magam azonban nem tudok lemondani róla. Felkészültem rá, hogy azok közé tartozom, akik a világot álmában megzavarják... s hogy ebből kifolyólag szükségképpen szerencsétlenül járt előfutárja lehetek méltatlanul mellőzött, mert még nem aktuális igazságoknak. Ám félre a sirámokkal! Inkább arról számolok be neked, hogy sikerült egyik tervem, és üzemszociológus lettem. A parasztok világa után most feltérképezhetem a munkásságot. Mondhatom: rendkívül különös érzés az engem övező nyálkás, intellektuális szférából kilépve, naponta belemerítkeznem a gyár légkörébe. Rohamosan közeledem a nagy ideához, hogy tudniillik: mindenné legyek. Olyan rugalmas lélekké és idegrendszerré trenírozom magam, hogy képes legyek a mindent- értésre, a mindent-átélésre. Céljaimból és — bizonyára — természetemből következően máris beszereztem egyébként az éppen időszerű ellenfeleket, köztük egy igazi csodabogarat, közvetlen főnökömet, a személyzeti osztály vezetőjét. Megannyi egyéni különössége mellett is tipikusnak ítélem ezt az embert, amennyiben korunk jellemző mentalitásának hordozója és pregnáns kifejezője. A részleteket pontosan és helyesen látja, a nagyobb összefüggések áttekintésére azonban tökéletesen képtelen. Semmi érzéke — vagy kedve? — ahhoz, hogy a részletekből az egészre következtessen. Hát — igen. A bölcs ember azt teszi napjainkban, hogy lemond az összefüggések kutatásáról és az élet apróbb örömeibe menekül. Ha Omar Khajjam most élne, nagyon népszerű lehetne. A lét: titok. Problémáink: hétpecsétes titok és ne is feszegessük. Ezzel a jelenséggel a gyári világban is minduntalan találkozhatunk. Máskülönben megvallom: egyebekben is ért csalódás. Úgy gondolná az ember, ugye, hogy egy gyár a koncentrált szervezettség élőképe — ehelyett koncentrált zűrzavart találtam, a szándékok és érdekek olyan kusza szövevényét, amelyben számos probléma — remélem, nem véglegesen — előttem is átláthatatlan homályosságba torkollik. Úgy gondolom azonban, az embernek nincs joga elcsüggedni, ha csalódott várakozásaiban. Akkor most ezeket a várakozásokat kell felülvizsgálnia és szükség szerint újakkal helyettesítenie. Általában: be kell látnunk, hogy az életről szerzett valódi ismereteink gyarapodása együtt jár az élettel összefüggő korábbi képzeteink fogyatkozásával. Mennél gazdagabbá leszek tényekben, annál jobban szegényedem illúziókban. Csak tudnám: hová jutok el a végén? Aggódom, barátom, hogy iszonyúak lehetnek a végső igazságok és bölcsen rendelte a sors, hogy csak nagy gondolkodók juthatnak el odáig; olyanok, akiknek 20
