Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Klaniczay Tibor: A múlt nagy korszakai

adott kor történeti-esztétikai valóságából vezeti le; nem ért egyet az olyasféle ahistórikus visszaverésekkel, mint például a felvilágosodás túlzó középkor-kritikája avagy a modern ízlés barokkellenes puritánizmusa. Nemcsak irodalomtörténésze a múlt nagy korszakainak: apologétája is.

Az Elvek és szempontok fejezet két alap- kategóriát emel ki elemzően: a nemzeti irodalom történetileg változó fogalmát és a régi magyar irodalom korszakolását. (Érdemes lett volna harmadikul az alkotói egyéniség szerepét, érvényesülésének problémakörét is fölvenni. Igaz, ez majd a romantika zsenielméletében válik igazán hangsúlyossá, de nélküle egyetlen kor művészi alkotásmódja sem térképezhető föl. Hogy menynyire fontos tisztázni, Németh László XVI— XVII. századi írói arcképei is példázzák.) Klanj- czay a nemzeti irodalom fogalmának vizsgálatában főképp mint történész remekel: különválasztja a soknemzetiségű feudális államnemzet és az egynyelvű polgári nemzetállam irodalomszemléletét, megkülönbözteti a magyarországi irodalmat és a magyar nemzeti irodalmat. A latinul verselő Janus Pannonius így kap három nemzeti irodalomban is szerepet: az olaszban, a magyarban és a horvátban. Az egyetemes latin kultúrából kiszakadó nemzeti irodalom önállósága a reneszánsszal kezdődik (Nyugat- és Dél-Európában hamarább, mint Közép- és Kelet-Európábán), majd a XVIII. században tetőződik. (Zrínyi esetét már nem lehet a Janus Pannoniuséval párhuzamba vonni: a magyar íróság és a kettős nemzetiség Klaniczay tanulmányában föloldandó ellentmondás; a két testvér különváló útját földrajzi okokra nehéz leegyszerűsíteni.)

A periodizálás témájában különösképp termékenynek bizonyul a tudományközi komplexitás módszere; a gazdasági, történeti, irodalmi, művészeti szempontok egymásba játszása. Klaniczay elveti az egyszempontú korszakolás gyakorlatát, a külső történetiség vagy az irodalmi önelvűség egysíkúságát. Számára a fogalom kultúrtörténeti korszak, melynek csak végső meghatározója a történeti-társadalmi háttér; legfőbb ismertető- jegye az egységes korstílus, mely kinövi a műfajokat, az irodalom és a művészetek többségén áthullámzik, összekapcsolódik egyfajta világnézettel,filozófiai és tudományos gondolatkörrel, föltételez bizonyos sajátos emberi magatartás- formát. A régi magyar irodalom — azonos fázisban a világirodalom fejlődésével — e tényezők kereszteződéseként bontható három nagy korszakra: a középkorra, a reneszánszra és a barokkra. (A reformáció, habár önálló és új eszmeáramlat s nagy a kultúrforradalmí jelentősége, szuverén korstílust nem teremt, ezért irodalmát, művészetét Klaniczay a reneszánszhoz és a barokkhoz kapcsolva tárgyalja.) Eme elméleti meggondolások és külföldi ösztönzések nyomán alakul ki hazánkban is (elsősorban Klaniczay úttörő munkássága révén) az európai színvonalú magyar középkor-, reneszánsz- és barokk-kutatás, mely a szaktudományok — a történettudomány, az

irodalom- és művészettörténet, a néprajz és a nyelvészet, a zene- és eszmetörténet stb. — szét- forgácsoltságát megszünteti, s a tudományszakok új testvériségét építi föl.

A szerény terjedelmi keretek közt nem lehet feladatunk Klaniczay könyvének szakmai eredményeit számbavenni, csupán ezek bőségének jelzésére vállalkozhatunk. Kitűnő megfigyelései közé tartozik, amit a középkori kultúra belső szakadásáról, az irodalom és a társművészetek útjának elválásáról állapít meg; az irodalom inkább a tudománnyal, a művészet pedig a mesterségekkel integrálódik. Nem kevésbé gondolat- ébresztő, amit az európai középkorral egybevetve, összehasonlító módszerrel mutat ki: nálunk a kolostori irodalomhoz képest a lovagi és városi irodalom bizonyos fáziseltolódással és csökevé- nyesebben fejlődik ki, a középkor hanyatló szakasza pedig szinte egybeesik Magyarországon a reneszánsz virágkorával. A további kutatások számára is irányt mutató jelentőségű tett a reneszánsz korszakfogalom kitágítása. Riedl, Horváth János, Szekfű periodizálását korrigálva a reneszánsz kort nem zárja le a mohácsi vésszel, hanem érvényét a reformáció első századárais kiterjeszti. A magyar reformációt nálunk a reneszánsz virágkorának tekinti, mely meghozza a nemzeti nyelv győzelmét, s (a könyvnyomtatás elterjesztésével) a kultúra demokratizálódását. A korábbi koncepciókhoz képest tágabbnak látja a reneszánsz társadalmi bázisát is: a polgári jelleg mellett érzékeli az életeszmény és korstílus feudális asszimilációját. A magyar reneszánsz európai párhuzamainak keresésében is jelentősek eredményei: a magyarolasz kölcsönhatások mellett okkal hivatkozik a németalföldi kapcsolatokra (Erasmus magyar követői, Johannes Secundus hatása Balassira stb.). Úttörő munkát végez a magyar manierkutatás- ban. Ezt a reneszánsz és barokk határán tenyésző átmeneti stílust a keresztény újsztoicizmus, illetve a polgári ezoterikus hermetizmus ideológiájával hozza összefüggésbe (Ficino, Bruno, Comenius, Montaigne, Justus Lipsius, nálunk Rimay munkássága). A barokkot — miközben stílusból korszakfogalommá dúsítja— a szellem- történettől perli vissza. Nagyon eredeti, ahogyan a hazai barokk jelenségeit — Zrínyit, Gyöngyösit, a kuruc költészet bizonyos áramlatait — a XVII— XVIII. századi átmeneti feudális stabilizáció, az európai irányzatok és a társművészetek bonyolult összefüggésrendszerébe állítja.

Klaniczay tanulmányíró módszerét a téma mögé rejtőző objektivitás, ténytisztelő, egzakt tudományosság jellemzi. Óvakodik a megalapozatlan ötletektől, a színes, de bizonytalan hipotézisektől, de attól a filológus szűklátókörűségtől is, mely az egykorú valóságot a ránk maradt forrás- anyaggal tekinti azonosnak. „Ma már végképp lejárt a kizárólag az adott tárgyra szorítkozó, minden szintetikus igényt nélkülöző pozitivista monográfiák időszaka. A marxista tudomány a művészettörténetben elvárja, hogy egy író vagy művész monográfiája az összes adatok számba94