Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: Vadon tenyésző versek - Halász Géza Ferenc: Kovács István: A havon forgó ég alatt
vétele, valamennyi mű tüzetes vizsgálata mellett hősét összefüggésbe hozza kora és társadalma viszonyaival, annak különböző problémáival, beillessze őt a fejlődés rendjébe, hozzájáruljon az adott kor, az illető művészet egész fejlődésére vonatkozó szintetikus munkálatokhoz” — írja Garas Klára Maulbertsch-monográfiáját bírálva. Stílusa is ökonomikusán tömör, szinte a higgadtságig tárgyszerű, de sehol sem szenvtelen. Polémiában nem a pátosz a fegyvere, hanem a logika. A régi magyarság irodalma nemzeti tudatunk fontos eleme. Nem véletlenül szól Klaniczay — a hazai középkorkutatás elmaradottságát vizsgálva — a patrióta tudományszervező türelmetlenségével: ,,A magyar középkort magában foglaló félezer év a magyar történelemnek fele. Nem engedhetjük a nemzet tudatából kiveszni vagy elhomályosulni.” Hasonló türelmetlenséggel kellene szót emelnünk középiskolai magyartanításunknak a rendszeres irodalomtörténetet a felvilágosodással kezdődő álmodernsége láttán is. GREZSA FERENC VADON TENYÉSZŐ VERSEK BALÁZS JÁNOS FÜSTÖLGÉSEK CÍMŰ VERSESKÖTETÉRŐL „Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül” — vallja saját kiadású verseskötete pár mondatos utószavában Balázs János, a salgótarjáni idős cigányfestő. Mintha ösztönösen érezné, hogy a „naiv” megjelölés elnéző lekicsinylést is jelenthet. Holott csak olyan művészi megnyilatkozásra utal, amely nem engedelmeskedik a megtanulható szabályoknak. De most az érdekel bennünket, hogy vajon „naiv költő”-e Balázs János. Alighanem csak a fogalmak összezavarása árán nevezhetnénk annak. A vers anyaga, a festményéhez képest, szekunder jellegű — lásd: másodlagos jelzőrendszer —; elementaritásának eredői viszont egyáltalán nem hozhatók összefüggésbe a szabályok ismeretével, illetve nem ismeretével. Sőt, a „szabályos” költő kifejezetten gyanús. A szabályrontót viszont csodálat, míg a szabályalkotót esetleg csak tisztelet övezi. Ezzel a fogalomkörrel már eljátszadozhatunk, ha mindenáron meg akarjuk kísérelni Balázs János „besorolását”. Legtöbb joggal szabálytalan költőnek nevezhetjük. Ha úgy tetszik, dilettánsnak — ám nem a szó manapság használatos értelmében. A vékonyvénájú, szerkesztőségek életét megkeserítő dilettáns vagy görcsösen szabályos vagy tüntetőén szabályrontó. Balázs János versei vadon tenyésznek, s olyan természetes már-már az együgyűséggel határos egyszerűséggel, mint a bodzabokrok a putrik körül. Míg a dilettánsoké, leplezvén kóró- mivoltukat, papírvirágokkal díszelegnek. Ez utóbbiak, mennél görcsösebben szándékolják az őszinteséget,annál ripacskodóbban játsszák szerepüket. Ám a Balázs-versek egyenként is, összességükben is alkotójuk szellemi egészét, s a különleges élethelyzetből fakadó szemléletvilágot idézik. Igaz, hogy ez a világ roppantul szűkösnek tetszik, s egyszerűnek is: jól körüljárható helye van benne örömnek, bánatnak, tavasznak, ősznek, életnek, halálnak. Ez az álombéli színeket vászonra álmodó öregember megejtő közvetlenséggel vall különállásáról: ,,... mert hogy nincsen semmim, épp az tesz boldoggá”. Vagy pedig így: „.. . mindig annak örülök, aminek senki sem örül.” Sorsával teljes összhangban él, vágyai nincsenek, elégedettsége ily módon emelkedettséggé nemesedik, s létének egyetlen értelme az, hogy kifejezheti önmagát. „A sarat, mit arcomba dobtak, festékeimbe belekeverem” — vallja. Ilyen pozícióból nézve a putrin kívüli világ, az emberi társadalom felfoghatatlanul és ijesztően idegennek tűnik. Számára érthetetlen ások rohanás, tülekedés, zsörtölődik is emiatt, de mindig szelíd, csöndes szavakkal, sohasem átkozódva. Életfilozófiája a sztoikus bölcsekére emlékeztet. A 73 verset felölelő kötet 500 példányban jelent meg, ebből 150 a szerző aláírásával. HATVANI DÁNIEL A HAVON FORGÓ ÉG ALATT — KOVÁCS ISTVÁN VERSESKÖTETÉRŐL — A „soha-meg-nem-elégedők" rajával érkezett négy évvel ezelőtt Kovács István, másik nyolc társával az Elérhetetlen föld antológia lapjain. A „Kjlenceknek” nevezett körből többen egy- vagy két kötettel hallattak magukról azóta. Kovács István ideje most jött el a Kozmoszkönyvek sorozatában. A katonák, a kinyíló ejtőernyők és az elődöket felsorakoztató versek ciklusokba szerveződtek az első kötetben. Egymást kiegészítő művekben teljesedik ki az átfogó látásmód, amely rögtön jellemezte. Ha lehet így fogalmazni, akkor Kovács István — költőtársaival, Utassy Józseffel és Kiss Benedekkel együtt — a „forróbb vonalhoz” tartozik. Egy ajánlás most is arról tesz bizonyságot, hogy közös érzések és indulatok kapcsolják a plebejusabb 95
