Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Klaniczay Tibor: A múlt nagy korszakai
Nehezen meghatározható — nem novella, nem mese — írásaiban „az emberek szorongva taszí- tódnak el egymástól”. Menekülnek, de soha nem tudja meg az olvasó, ki vagy mi elől. Csak sejthető. Drakula a felesége elől menekül vidékre, annak ellenére, hogy nélküle élni se tud? Ánidi a nem létező Poszeidón Aurélhoz utazik egy boldog házasságból, Ánizs mellől? A kis munkáslány pedig egy előreláthatóan rossz házasságban keres menedéket a hozzáillő Benedik elől? Benedik, miközben gyermekkorának példaképével, Kirrel viaskodik, és temetetlen halottait űzi, jóvátehetetlenül a Napan bár és állandóan változó albérleteinek rabja lesz. Végülis, nagy gyötrődések közepette,leszámol ballanszos emlékeivel, és egyhetes önkéntes szobafogság után, úgy érezzük, fogadni tudja a hétfőt: az újrakezdést. Öntörvényű világ Vathy Zsuzsáé. Hősei már az elért boldogságukat sem hiszik el, játszanak, mosolyognak, tréfálkoznak, de közben rossz közérzetűek. Ők is valamiféle Godot-ra várnak? Szabolcsi Miklós írja: „A groteszk tiltakozást fejez ki, hogy az ember nem képes megváltoztatni a valóságot, tehát kitér előle”. Ennek példái a Vathy-írások. Abszurd ötletei nem mindig tévesztenek célt, olykor meghökkentik az olvasót. Ezt a módszert nem is rójuk fel neki, inkább erényei közé soroljuk. Egy-egy részlet jó kidolgozása azonban nem tudja feledtetni az olvasóval, hogy Vathy Zsuzsa nem érte el írói célkitűzését: „írásaimban azoknak az embereknek az életét szeretném továbbgondolni, akik félmondatokban tudják csak kifejezni magukat, úgy élnek, mint mások, és ha eszükbe jut, nem értik, mikor mit mulasztottak el, hogy nem jobban sikerült.” Talán jó lett volna, ha az írónő saját művészi ars poeticájához tartotta volna magát; ha valóban az önmagukat félmondatokban kifejezők szószólójává lett volna. A másik írónő, Pál Rita, nem teszi túl magasra mércéjét. Ő a való világban él. Úgy is mondhatnánk, hagyományos elbeszélő, stílusa, ahogyan az iskolában tanítják: példás rendben követik egymást a bevezetés, a tárgyalás, a befejezés. Elbeszélései kerek, egészen szabályos írások, szabályosságuk néha már bántó. Az írónő foglalkozása tanár, és bár ez nem tartozhat az érvek közé, mégis megemlítjük, mert a foglalkozás okozta csalódások, a szorongások minden írásában megtalálhatók. Hősei szomorú, szemlélődő, környezetükkel kétségbeesetten hadakozó nők. Minden egyes elbeszélése keserű vallomás a tisztességes ember szükségszerű magára maradásáról, sziszifuszi küzdelméről. Ez a magány és kilátástalanság teszi kegyetlenné ezeket az asszonyokat, önmagukhoz és környezetükhöz egyaránt. Mégis vállalják a magányos küzdelmet, mert igazság- szeretetük vállalni kényszeríti. Ugyanakkor azonban Pál Rita éreztetni tudja, milyen óriási erőfeszítésre van szüksége hőseinek ahhoz, hogy harcolni tudjanak. Az elbeszéléseket olvasva egyre inkább úgy érezzük, mintha az írónő körbe-körbe járna, mintha nem tudna kilépni a maga rajzolta bűvös körből; mintha örökké ugyanannak a történésnek új és új változatát írná. Az ő hősei is, mint annyi fiatal írótársáé, rossz közérzetűek. A különbség a két írónő alakjai között csupán annyi, hogy Vathy hősei valamiféle álomvilágba menekülnek, Pál Rita magányos asszonyai azonban felveszik a harcot környezetükkel. Vathy Zsuzsa csak kérdez, Pál Rita válaszol is. Mégis Vathy közelíti meg jobban önmaga lehetőségeit. Pál Ritának jobban kellene kérdeznie, Vathy Zsuzsának pedig egyértelműbben válaszolnia. Végülis hálátlan feladat, ha az írónők önnön lehetőségeihez mérjük műveiket — hisz így is többet vártam volna—,de még hálátlanabb ezeket egy ideális irodalmi szinthez viszonyítanom. A kritikusnak jelen esetben is csak egy mércéje lehet: nem szabad ugyanis a kezdő írókat — ezzel csak őket sértenénk meg —, a rokonokat, az ismerősöket, a befutottakat és az elfeledetteket külön mértékkel mérni. Ezúttal is bebizonyosodik tehát, hogy az író értéke nem feltétlenül csak a válaszadástól függ: sokszor hasznosabb az olyan kérdésfeltevés, amely gondolkodásra készteti az olvasót. UDVARHELYI ANDRÁS KLANICZAY TIBOR: A MÚLT NAGY KORSZAKAI Klaniczay új könyve A múlt nagy korszakai — emlékezetes Zrínyi-monofrágiája, valamint a Reneszánsz és barokk című tanulmánykötete folytatásaként — fontos állomás a régi magyar irodalom kutatásában, az eredmények összegezésében. Szerkezetében — az elvi kérdések tisztázásával, három nagy korszak: a középkor, a reneszánsz és a barokk határainak megvonásával, a legjelentősebb alkotók portréival — egy régóta várt szintézis vázlatát előlegezi. Az alkalmi írások esetlegessége mögött rendszeresség húzódik: a felszólalások, előszók, vitacikkek, kritikák műfaji igénytelensége, alkalomszerű elaprózottsága mögött nagy korszakok horizontjai villannak föl. Klaniczay a régi magyar irodalomtörténet ideológusa. Egyaránt fogékony elméleti és történeti problémák megfejtésére és rendszerezésére. Föloldja az irodalomelmélet és irodalomtörténet szakosodásának egyoldalúságát, s tárgyköre komplex szemléletére törekszik. Jó érzékkel kerüli el az öncélú mikrofilológia veszélyét. Értékfogalma mentes az epizodikus múltszemlélet egyoldalúságaitól: polemizál a korok hierarchiájának még egyes marxista szerzők műveiben is kísértő téveszméjével. Értékítéleteit mindig az 93
