Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Illyés Gyula: Minden lehet

SZEMLE

ILLYÉS GYULA: MINDEN LEHET

„A gondolati költészet nem új gondolatok közlését jelenti. Erre még a bölcselet is ritkán képes. A gondolati költészet a költő találkozása a gondolatokkal, újakkal és régiekkel; s az ebből fakadó — versbe foglalható — élmény, ez a gondolati líra”, írta Illyés évekkel ezelőtt. A közelmúltban megjelent Minden lehet című verskötet részben folytatja a költő korábbi gondolati líráját, részben új elemekkel gazdagítja. A Fekete — fehér című verskötetének gondolati jellege parttalanul árad tovább az új versekben. De míg előző kötetében középpontban helyezkedtek el a magyarság sorsát, múltját sokszor tragikus, fekete színnel festő versek — s mellette olykor a bizakodás fehér színét festette kontrasztképpen —, most ez a téma csak másodlagosan jelenik meg. A korábbi lllyés-versekre jellemző leíró, elbeszélő elemek halványabbakká váltak. Sokszor felvillan ezekben az új költeményekben a halál, az elmúlás gondolata. S ahogy korábban inkább a szűkebb közönséghez fordult — nemzetben, hazában gondolkozva —, most mindinkább általánossá formálódik az lllyés-vers, s több az egész emberiséghez szóló. „Társunk e földi létben egyre inkább a gondolat”, írja. Ez a kötet verseire is illik.

A Minden lehet című kötet versanyagának jelentős része „rímel” Illyés nagyszerű prózai kötetének egy-egy motívumával, részletével (a Kháron ladikján-ra gondolunk). „Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést és próbát. Nemcsak a széltől, a fagytól s a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyilától; valamint az eseményektől, a kis és nagy történelem nyilaitól” —írta Illyés a Kháron ladikján vallomásaiban. így fordul sokszor a költő verstükrével szembe, így vizsgálja önmagát; mennyit változott, milyen az öregség, meg lehet-e egyáltalán birkózni a kérlelhetetlen halál gondolatával? Illyés először azonnal nemet mond: „Nem fogadtunk el semmi távozást, a holtakét sem.”. Majd megírja e vers után ennek változatát: „Elfogadtuk a távozásokat.” A költő így állít kontrasztba „feketét” és „fehéret”, igent és nemet. Vagy: A tél ellen örök forradalomban küzdve érzi: „minden szervem viaskodik.” Tudja: meg kell küzdeni, s „hátrál a Halál!” Nem tud belenyugodni az elmúlás gondolatába. Pöröl,

fellebbez, kiált. „Isten-jussát” követeli: „ne haljon sose meg, ki egyszer a világra jön!”

Igen, elfut az idő, múlik az élet: haja „elszíne- ződik”, egy-egy ránc mélyül az arcán. „Ablakunk minden pórusunk.” Az elmúlás „emberi” voltát fedezi fel. (Ablakok.) Baudelaire Az utazás című verse ihleti alkotásra: az úti dalt keresi, a fura hajóban ülve. Illyés is megszólítja a baudelaire-i „vén kapitányt”, a Halált; bíztató szelet érez, indulásra kész. (Baudelaire esztendejének őszén.) E kötet verseiben gyakran visszatérnek a téli képek: fagy, hó, szél, hideg borzongatja meg a költőt. „Nehéz meghalni! így, egy télre is bár!” (Hosszú tél.) Majd a kis tücsök szavát hallva az „időtlen” zenétien zene lepi meg, bizakodik, leküzdi a halált. (Tithónosz.) Egyik korábbi felejthetetlen versében vallotta Illyés: „Doleo, ergo sum”, fájok: tehát vagyok. Ez a gondolat él tovább az Őrszemként az éjben című versében. Minden szerve jelzi létét: fáj. Figyelmezteti. „Apró, de szívós fájdalmak az ínyben, a légcsőben, az agyban, az emésztés bozótosában.” Mindenütt itt az ellenség. S fenyeget messzebbről a teljes „hadsereg”: rák, agyvérzés, a halálos szívroham. A költő nem él illúziók között. A régi, század- eleji poézis „szépségkultuszát” szertefújja, illő léggömbjeit messzire engedi. Csak az emberközeli és halálközeli gondolatok forrnak versüstjeiben. De ezek a halállal birkózó versek sem csak „gyászversek”. Nem csupán a komor színek égnek bennük. Hanem mint a tragédiák konfliktusa komoly, fenséges, felemelő: olyanok e versek alaptónusai. Az időt le kell birni! Meg kell küzdeni a Halállal!

Camus azt írja a Sziszüphosz mítoszában, hogy a „magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.” Boldog a legnagyobb gondokkal, gondolatokkal küzdő ember. Illyés világosan utal az ember sziszifuszi küzdelmére, konok lázadására. Tudja, hogy bevehetjük „ezzel is, a buta sziklatömbbel” a magas csúcsokat (Sziszifusz, én s te). Mindig él benne a bizakodás. „De rámbízták ezt a munkát, s ha végigmegyek a két szőlősor között, fönt a szalmatetős kis ház előtt — bár határozott ígéret nem történt —, mégis vár legalább egy pohár borral a nyakába emelt lopóból eresztve — a Gazda, a nagyapám korabeli.” (Névtelen hegy.) Bár őszül, öregszik, nem adhatja át posztját. Egy „lappangó juhász88