Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - Csák Gyula: Rézkilincs (Regényrészlet)

Sudár termetű — ötven éve ellenére — nagyon szép asszony volt. Szépségét az egész lényéből áradó büszkeség, már-már uralkodói fenség tette hódolatos parancsolóvá.

— Hívattál anyám — szólt András halkan, ámbár úgy gondolta: inkább kiabálni kellene, hogy meghallja anyja, olyan távolinak tűnt a kékszínű tapétával burkolt, magas és tágas szoba túlsó oldalán állva. Szándékosan és nyilt gúnnyal használta az arisztokratikus hangulatú fogalmazást. Fenséges anyjával szemben alattvalói szerepre kényszerült, s azzal állt bosszút, hogy túljátszottá szerepét.

— Ez mi? — lépett közelebb anyja. Talpig érő, vörösbársony pongyolája zsebéből gyűrött papírt rántott elő és fenyegetően fölmutatta. — Mi ez?!

— Ha jól látom, egy darab papír...

— Az. A te hülye firkálmányod! Micsoda őrültség ez megint?! Honnan veszed a bátorságot az ilyen pimaszságokhoz?! Mi az, hogy apád egy elaggott Ganymedes? Mi az, hogy stupid és ökörfejű?!

András nem tagadhatta maga előtt, hogy fél. E megalázó szorongásérzeten azonban kajánság villant át és majdnem hangosan felröhögött, mert dühöngő anyja — aki híján volt a klasszikus műveltségnek — egybeolvasta az n és y betűket s ny-nek ejtette, ahelyett, hogy Ganümedeszt mondott volna. A stupid és ökörfejű jelzők előtt Therzitész, illetve Minné neve állott, de ezt nem is mondta anyja, mert idegességében nem tudta kiolvasni.

— Azt az embert az egész ország becsüli és tiszteli — folytatta még inkább emelt hangon anyja — te pedig veszed a bátorságot és stupidnak nevezed. Te vagy a stupid, érted?!

Szorosan fia elé állt, de hamarosan zavarba ejtette ez a közelség és ellépkedett faragott íróasztalához. Ledobta a levelet, aztán görcsös ujjakkal masszírozni kezdte halántékát. Még fésülködés előtt volt és egyik hajcsavarja lebomlott.

— Halljam, mi bajod az apáddal — szólalt meg szenvedő hangon.

— Az a szóbanforgó irásmű — mutatott András az összegyűrt papírra — az én magánlevelem. A levéltitok megsértését pedig a törvény bünteti. Én azonban eltekintek ettől és megbocsátok neked.

— Te bocsátasz meg — nekem?! Az istenfáját!...

Perdült egyet az asszony és most háttal támaszkodott az asztalnak. Elfullasz- totta a düh, csak megpirosodott környékű szeméből lövellt indulata.

Csodálkozás és ámulat vegyült dühébe, meg roppant keserűség. Kétségbeejtette a tehetetlenség, hogy nem képes fiát megérteni. Nagyon fáradtnak érezte magát és egy székre ereszkedett.

— Miért csinálod ezt, mondd, miért csjnálod?

— Nem tudom, mi bűnt követtem el. írtam egy levelet a barátomnak.

Anyja csendesen bólogatni kezdett.

— És azt a levelet apád megtalálta.

András valahová a díszletjellegű terem távoli részébe bámult, egy óriási méretű fehér selyemre festett kínai tájképre. Annak ellenére, hogy túl meleg volt a helyiségben, fázni kezdett a feje. Tudta, hogy most apró harmatcseppek lepik el koponyáját, s ezt az izzadási hajlamot gyűlölte magában.

— Ö találta meg? — Olyan halkra, fátyolosra sikerült a hangja, hogy meg kellett köszörülnie a torkát. — Akkor neki bocsátók meg.

Anyja sóhajtott, nehézkesen felállt, és ismét a parkra nyíló ablakhoz lépkedett.

— Nem, fiam. Te fogsz bocsánatot kérni... tőle. Abban igazad van, hogy mindenről lehet magánvéleményed. Felnőtt ember vagy... Amíg azonban itt élsz, köteles vagy tisztelettel viselkedni apád iránt.

13