Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - Csák Gyula: Rézkilincs (Regényrészlet)

— Értem, anyám. Vége a kihallgatásnak?

Anyja nem válaszolt. András lenézett a cipőjére, tűnődött kevéssé, hogy mit kellene még tennie, de semmi nem jutott eszébe, ezért halkan kilépkedett.

Odakint, az ajtó előtt, megállt egy pillanatra, lehunyta szemeit s a tarka sötétségből elébe úszott egy kép: vörös ruhában áll anyja a kék szobában és sír. Ettől neki is sírhatnékja támadt.

Lent a városban füstös köd gomolygott; nyirkos, csatakos volt az idő. A fenti fényességből úgy ereszkedett bele András, mint aki pokolra száll.

A Metróval ment néhány megállót, aztán gyalogolt keveset s máris a gyár elé érkezett.

Műmárványlapok borították a bejárat környékét: a barnára festett nehéz kapun rézkilincs fénylett. Túl magasan volt, miáltal mindenki törpének érezhette magát, amint ide belépett.

A porta olyan elegánsan festett, mintha repülőtéri várócsarnok lenne. Piros fotelek és pálmafák álltak benne s a falakat itt is márvány takarta.

Egy üvegketrecben kövér nő tevékenykedett: illatos teát szervírozott vendégeinek, egy tízéves-forma kislánynak s egy vasporos arcú, bozontos szemöldökű férfinak, aki feltehetően a férje lehetett. Elektromos szamovár sistergett, valahonnan zene szólt; derűs, biztonságos és meghitt volt az élet a ketrecben.

A vezérigazgatóhoz jelentkezett be András, a teás hölgy azonban tagadóan ingatta fejét.

— Ma nincs fogadónap — mondta és elzárta a tolóablakot.

András újra kopogott.

— Meg van beszélve. Telefonon beszéltük meg.

A hölgy most már ingerült lett.

— Mondtam, kérem! Különben is — vasárnap van.

— Tessék mégis megpróbálni. Megbeszéltük és vár engem. Azt tessék mondani: Herein András keresi.

„Az unokaöccse vagyok” — akarta hozzátenni, de időben lefékezett. Ezt az adut semmiképpen nem akarta kijátszani.

A portásnő kelletlenül és hosszasan telefonálgatott, végül elővette a jegyzettömböt és kiszólt:

— Tessék a nevet mondani.

— Herein András.

— Majd a fiú odavezeti — nyújtotta ki a belépőt és nagyot kiáltott. — Rendészet!

Kisvártatva álmosképű, lompos gyerek bukkant elő.

— A négyes gyáregységben van a vezér. Vezesd oda az elvtársat. — utasította a nő, aztán felszabadultan becsapta a tolóablakot, hogy kizárja a külvilágot, és újra átadja magát szeretteinek.

A várócsarnok márvány-méltóságához képest kiábrándító volt a gyár belső területe. Műhelyek, raktárak s egyéb, ismeretlen rendeltetésű, vedlett épületek torlódtak egymásra; mindenfelől nyikorgás, dübörgés, zakatolás, csörömpölés hallatszott. Egy ponyvás teherautó nekitolatott valami furnérból tákolt vityillónak, s az építmény oldala beszakadt; amarrább vasalkatrészekkel megrakott, kátyúba süppedt, kétkerekű kordét rángatott egy svájcisapkás ember, végül reménye- vesztetten otthagyta. Egy hullámlemezzel borított épületből sejtelmes sistergés tört elő, s ezt szabályos időközönként éles pukkanás hasította szét. Égett vas szagával telítődött a levegő.

A lompos gyerek egykedvűen lépkedett András előtt, cseppet sem ügyelve

14