Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
lássál fullasztja — ellenem feszül valami megnevezhetetlen tündér- boszorkány-erdő, gonosz manók pókhálója: s vinnyogó vihogással fülemre zenélik tehetetlen erőlködésem nevetségességét. Hányszor szenvedtem így éjszaka — gondolván, nappal van s igyekszem, mert igyekeznem kell valahová. Hányszor jajongott a tüdőm az erőn fölötti munka miatt, hányszor akartam sírni-zokogni-köüyörögni a kétségbeesésben lábaim ólomsúlya miatt,hányszor dőltem előre kockáztatván a röhejt kiváltó hasraesést, hogy testem elszakítsa magát a visszahúzó, hátravonzó erőhálótól! S hogy izzadtam- könnyeztem-kinlódtam órákon át, alig haladván métereket, míg mások pillangóként szálldostak keringtek, észre sem véve engem, körülöttem! Ez az álom világosodott meg az óceán szelével való birkózásban. Mint váratlan fény, hirtelen exponálás — vakító, de fájdalom nélküli —, úgy jelent meg előttem az álmok hosszú sora. S agyamat megfejtésükre kényszerítette valami. Valami, amit nem tudok megnevezni. S agyam — konokul, makacsul megtagadta ezt a parancsot. Nincs értelme, nevetséges belemagyarázás a tudatalatti ösztönökbe, a valóság elrejtése és ál magyarázata, nincs értelme megállni: menni kell, végképp elszakadni a hátrahúzó erőktől, megszégyeníteni az óceán szelének iszapenyvbéklyóit, a gonosz tündérek mágneses pókhálóit! Győzni kell! * ÚTÁLOM, GYŰLÖLÖM MAGAM, ha ellenállni nem tudván megadom kényre- kedvre magam a tehetetlenségnek. Szégyellem magam, s ilyenkor öntudatom, maradék hitem csírája fogad kozik, dühödten elhatároz — még a fogamat is összeszorítom —, s ilyenkor ez az önútálat, öngyűlölet, szégyen hatalmas energiát von össze bennem pillanatok alatt — ütni-vágni-rohanni-dolgozni akarnék .. . vagy legalábbis leülök az asztalhoz, mint most is, és ezt a „hatalmas” energiát kilenc sor leírásával, mint legyet a fecske, hopp! .. . elfogyasztom. Bizony szomorú ez. * KI ISMER ENGEM? Ki akar megismerni engem, s miért?! Kinek van rám szüksége, ki lenne szegényebb nélkülem, kinek fájna, ha nem lennék, ha nem lennék többé, ha nem lennék többé az, aki vagyok?! Ki ismer engem? Mi kell ahhoz, hogy megismerhessünk valakit?! Milyen érdek kell, hogy bennünk feszüljön, milyen kíváncsiság, vágy, vágyakozás, hogy mást, akár csak róla való véleményünkkel is birtokoljunk?! Miért lehetetlen, hogy megismerjük egymást, miért éhezik az ember, miért szomjúho- zik, kínlódik-vajúdik egyedül?! Miért nem ismerhetjük meg még magunkat sem mások nélkül, mások ismerete nélkül?! Ki ismer engem? Aki szeret — ismer engem. Akit szeretek — ismerem. Akik szeretik egymást, ismerik egymást. Akik szeretik egymást, otthon vannak egymás lelkében, testmeleg csöndben élnek — boldogok. De létezik-e, létezhet-e hiánytalan, betelje-, sült, tökéletes szeretet?! Létezhet-e, hogy két ember végletesen ismerje egymást? Létezhet-e határa a szeretetnek, csúcspontja, ahol nincs több feszültség, ahonnan nincs tovább út, ahonnan csak a feledés, a szürkülő szeretet, az újra ismeretlenség lejtője ered? Létezhet-e harmónia az emberekben és az emberek között?! Ki ismer engem, ki szeret, kinek fájok? Kinek fájtam, mikor még nem léteztem?! S azok, akiket nem ismerhettem, akiket nem ismerek és nem ismerhetek, miért nem hiányoznak, miért nem fájnak nekem? Miért nem tudtam, miért nem tudom szeretni őket? Vagy mégis tudom? Mi ez a csodálatos lelki érdek, a szeretet olthatatlan vágyódása, a könnymeleg közelség szomjúhozása bennem?! A szavakat forgatom, mint annyian mások. Szeretet, 34
