Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
gyűlölet — szavak. Mi a szeretet? Hogyan él-lélegzik? Honnantól nem bűnös, passzív alázatosság, s honnéttól önző gőg, őrült kívánás, birtokolni vágyás, honnantól nem önszeretet, narcizmus?! A kérdéseim is botladoznak. Kérdések — a cselekvés előtti pillanatok kimerevítései ... S az élet? Hogyan él bennem-általam a szeretet? Valóban él-e bennem, vagy csak ilyenkor, ha egyedül vagyok, s az agyam valamilyen érzékenységi mániából rákapott a szóra, s most marcangolom, hittel keresve-kutatva értelmet abban, amiben alig lehet (vagy ezt a hitet is csak elhitetem magammal?!) — csak ilyenkor pislog bennem félénken- bátran? Ilyenkor mer élni, megszólalni a kérdések utáni meredt csöndben?! S a gyú'lölség, a mindennapok kisértő sátánja, mely lépten-nyomon a sarkamba ragad, s akár mosolyom mögé is elbúvik, hogy hazugságot, álságot vibráljon az ajkam arra, akinek meggyőződésem haragot, hántást tartogatna legszívesebben?! Lehet-e szeretni úgy, ha bántunk általa? A szeretetben van-e gyú'lölség? A szeretet tud-e gyűlölni? Gyűlöli a szeretetlent? Gyűlöli a gyűlölködést?! .. . Csak kérdések, mik zümmögnek, mint legyek az üres szobában ... * FÉL, IJEDTEN HÁTRÁL, húzódozik, könnyezve könyörög az este, nem akar meghalni ez a nap. S milyen csúnya így, ahogy tiltakozik, toporzékol: hűvös, mint penészes pincék lehelete, nyálkás, mint a pincékben, a falak tövében csuszó-mászó meztelen csiga, s alázatos, akár egy mosatlan hajú, kócos riherongy . . . s lám, hogy retteg szegény! A sötétség olyan lassan ereszkedik alá, hogy képtelenség észrevenni. Lomha szürkeség fátyolozza a tiszta látást, fáj a szemnek is ez a várakozó fürkészés: megszenved ítélő és elítélt ezért a napért. Mert halálra, elmúlásra ítéllek, haszontalan nappal — hisz csak nyúlós szomorúságot adtál, azt is közömbös vigyorral. S fáztam benned, nap .hideget loptál a bőrömre, becsaptad a napfényt remélő füveket-fákat, durván megbántottad a nyílni akaró virágokat- bimbókat, halvány szirmokat; vad, téli hideget hoztál nekünk, hogy dermedten reszkessünk, s te csak vigyorogtál közömbös pofával, úgy hitted: örökkön tiéd a világ! S most kínlódsz, könyörögsz, az éjszaka lassan rád veti szemfödelét—s mi, akik fáztunk, fájtunk benned, összehúzódunk meleg szobasarkokban, messzire ragacsos, haldokló tekintetedtől, s újra reménykedünk. Múlj hátéi nyomtalan!—Tudom, kinevetsz haldoklásodban is, hiszen kitörülhetet- lenül belénk ivódtál. Rajtam van huszonnégy órád rovása, a virágok fagyott szirmain karmaid karcolása — hát győztél, gondolod. Megörökülsz a Mindenségien! Meg, persze — tiéd ez a nap, ez a semmitmondó dátum, tiéd a ma történt szomorúság, öröm, téged áldanak majd, kik ma lehettek boldogok, s téged átkoznak, kik ma lettek szegények, csonkák, örök fájdalmúak. S téged felejtenek el mindazok, akiknek semmit sem adtál: csak megemésztendő, hosszadalmas perceket, csak várakozást. Megörökülsz hát — így átkom, tudom, csak üres színházban elhaló visszhang, s jómagam kialvó reflektorfény. Hasztalan bántanálak — hát nem is szitkozódom. Hiszen, tulajdonképpen, szerettelek. Szerettem benned tegnap a holnapot, s ma szeretem benned az elmúlást. Arcom már elfordult tőled, a sötétségbe mered, a csillagtalanságba, ahol orgona-bíbor kékség uralkodik a világ csöndes moraja fölött. Szerettelek hát, csúf nap, virágokat, madarakat didergető szél, szirmokat, gyönge virágporzókat, bibéket megalázó, megocs- mányító őszi tavasz, téli tavasz, szerettelek, te utolsó ringyó, aki lefeküdtél még egy- szerfillérekért a köztünk-bennünk bitangoló hidegnek, szeretetlenségnek, szerettelek téged, gazember — aki megbántottad a napfényen sütkérezni akaró pici gyerekeket, 35
