Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről

igazságokat keresünk, hogy valóságunkat, letagadhatatlan, megmásíthatatlan tetteinket, hibáinkat rejtsük elbújtassuk! Igazságokat keresünk-fabrikálunk, hogy gyávaságunkat bátorsággá, tehetetlenségünket sorsszerűséggé, szavainkat, tetteinket igazságossá nagyítsuk! Igazságokat keresünk, hogy magunkat — mások „igazságaival” szemben — igazoljuk! S elaltatjuk e kutatás során a lelkünket, elaltatjuk félelmünket- félszegségünket—hazudunk akár, s igaznak hisszük magunkat Az ösztönökre hivatkozunk, a tudatalatti folyamatokra, az öröklött tulajdonságokra, a végzetszerű, hatalmas erőkre, a szociológiai tényezőkre, a fölfoghatatlan Mindenségre—hivatkozunk hát mindenre, mi valóban vagy csak kétségbeeesett képzeletünk által létezik, csak ÖNTUDATUNKRA NEM, az ész istenadta felelősségérzetére nem, jogainkra és kötelességeinkre nem, embervoltunk minden felsőbbrendűségére nem! Elrejtjük, átformáljuk magunk, elfeledjük emberi hivatásunkat,elfeledjük ártatlanságunkat, szándékaink gyermeki csíratisztaságát! Elébb csak gesztusok mögé bújunk, majd hangsúlyt is változtatunk aztán ruhát, hajviseletet, tekintethordozást — végül észrevétlen mássá lesz lelkünk is, mássá észjárásunk, mássá gondolataink, szándékaink, céljaink! Elindulunk — elébb csak csöpp reménymag, majd sárral, hóval, lucsokkal, falevéllel, virággal, pillangóval, dögszeméttel terhes gomolyag, egyre kövérebb és zsírosabb—.elindulunk lefelé a csúcsról, a tisztaság birodalmából, az ártatlan hitek menyországából, elindulunk s egyre zuhanunk — de ezt már nem is érzékeljük: véd a zsírréteg, a háj, a szemétkéreg, elhal érzékeny tisztaságunk, elhal ártatlanságunk, űr marad, s az űrben egy minden irányba pörgő-forgó seszínű értelemdaganat: megkövesedett lélek, kavics vagy máló agyaghomok . . . hát nem érezzük a zuhanást, az embertelenedés fájdalmát, nem jajgat, sír a lelkünk, nem szomjúhozik mannára, igazi igazságra, csak önigazolásra húsos testünk, garanciára autónk és házunk, biztosításra birtokunk és csillogó kincseink.

Ez lenne hát sorsod, Ember? Ebben, a húszadik században is?!

*

A FÖLBORULT — lényegi alapjait illetően — életrend átka bennem eddig ismeretlen, most sanyargató nyavalyák. Álmatlanság, meg- és el magyarázhatatlan fejfájás, rossz közérzet. Mindenképp szenvedés. Kedvtelenség, akarattalanság. A dolgok, körülmények mély, zavaros, átláthatatlan vízébe zuhanás — s fuldoklás és kellemes lubickolás, fáradságos úszás, kínlódás felváltva a víz hátán ladikázással.

Nem tudok többet írni — sötét, dohos, nehéz függöny hályogozza agyam világosságát, s kezem is súlyos, s akár több kilós lenne ez a pilletoll.

ERŐS, HARAGOS SZÉL fúj az óceán felől. Hazajövet, kelletlen bár, szembenéztem vele. Kikerülhetetlenül támadott, testem, kabátom, mint vitorlavászon fékezte járásom, elnehezültem, izmaim, a máskor észrevétlen munkát kínnal, erőlködéssel végezték. S hirtelen, ebben a birkózásban, tehetetlen gyűrkőzésben megvilágosult megany- nyi álmom — mely öntudatlan valóságnak tűnt, mit megéltem szenvedve.

Szélcsöndben igyekszem valahová, s hasztalan sietnék, nem mozdul gyorsabban a lábom, fogam összeszorítom, dolgozom —de járásom egyenletesen lassul, változatlan. Pedig se szél, se láthatalan kötelék. Lábom mégis, mintha iszapban-enyvben gyalogolna, karomat, mintha kötelek szorítanák, s testemet, mintha mágnes vonzaná hátra. Csak agyam kínlódik, nyüszít, diktálná a menekvés sürgősségét — de hiába. Ellenem feszül ez a ragadós, visszarántó semmi, ez a láthatatlan köd, mely tüdőmet kínos zihá33