Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
— Édes fiaim, ezek a tisztes, iskolás külsővel dicsekvő füzetecskék volumenükben semmivel sem dicsekedhetnek immáron. Immáron semmivel. Hogy miért?Jogos a kérdés, úgy ám. Válaszolok erre is, igen tisztelt kispajtások. Válaszolok. Mert ugyebár a küllem . . . nem minden. Hovatovább és momentán már nem egyéb, mint silány és értéktelen firkálmányaink pompázatos szemfedője. No de. Aminek alája nézni testvérek között is .... A Fiú arca elzöldül. A Tanfőnök melléje lép komótosan megtámogatja, amint vállára teszi a kezét. — Nem magáról beszélek, Ambrus fiam. S nem a magáéról. Értjük egymást. A magáé . . . hm . . . elsős létére elmegy. Elmegyeget. Különben pedig, hogy ne halogassam a mikéntet és hogyant — ad egy: momentán, ad kettő: perspektivikusan is meg vagyok elégedve a munkájával. Nagy vonulatokban legalábbis. Értjük egymást? — Igenis. — Nahát. Mert a fődolog, hogy megértsük egymást. Amit mondandó vagyok ugyebár. Amit sokadik éve ... de hagyjuk az indulatokat. Emberhez a nyugodt megfontoltság méltó, és így tovább. Eggen. A szocialista emberhez legfőképp. Mert van mit megfontolgatni éppen. Eggen. Tehát a nyugodt megfontoltság, valamint a megbízható, pontos munka. A precizitás. És itt lép be az én szerény személyem konkrétan és fenntartások nélkül a sokat emlegetett vétó jogán. A vétó mint olyan egyenes jogán. A Tanfőnök elhallgat, hátrakulcsolja kezeit, s a tanulók feje fölött elrévülten nézi a koszfoltos falat. Hangjában mosoly bújkál, valóságos, igazi derű, természetes és eltitkol hatatlan. — Mert kérem, amit én saját személyemben és a szakma becsületének védelmében kihangsúlyozandó vagyok ugyebár, és most szíveskedjenek az ifjoncok fülüket hegyezni, a műszaki rajz nem portréföstészet, de mégcsak nem is a kisöccse. Nagyjában és egészében erről van szó. Sutyi megfeledkezik magáról, sóhajt. A Tanfőnök szemügyre veszi a renitenskedőt. Derűje változatlan. — Helyes. Fájlalandó, ez tény. Jómagam is mélységesen fájlalom. De . . . tudomásul veszem, miszerint másra nincs mód. Nem portréföstészet, nem kisöccse — mégcsak nem is tájkép haragvó felhőkkel, és így tovább és így tovább. Valamivel komolyabb, valamivel magvasabb értéket hordozó, valamivel több köze van a tudományokhoz, valamint a matériához. Dialektikusán sok minden egyébhez is, de kisöccsökhöz semmiképpen. Evégből azután mindjárt lenne is egy tanácsom: a műkedvelésről, bármilyen nehéz, sürgősen lemondani, szép fiaim. Ne keveredjék az a tiszta tudománnyal, a mértani ábrákkal, és így tovább. A hátra kulcsolt kezek elválnak egymástól, s a jobb már fel is markolja a füzeteket anélkül, hogy a test előzetes helyzetén változtatna. A szemek tiszták, fényük háborítatlan. — Hát eggen. A munka elvégeztét ilyen körülmények között ugyebár . . . aligha igazolhatom. Az iskola felé se, legkevésbé pedig szeretve tisztelt főnökünk, a szerelde és műhely mikrovilágának megmondhatója felé, bármily szoros baráti szálak fűzzenek is hozzá egyébként. Mert az köztudott, hogy baráti szálak fűznek hozzá. Már mint engem, tulajdon személyemben ugyebár. A tanulók még mindig nem mozdulnak, figyelnek. A Tanfőnök végre elszánja magát, egyenkint osztja ki a füzeteket, óvatosan, súlyukat külön-külön mérlegelve széttárt ujjai hegyén. — Nos, eggen. Eggen, eggen — mondogatja elégedetten, azután váratlanul, egyetlen szemvillanással söpör végig a négy arcon. — Ellenvélemény? Csönd. Feszült, várakozó. 19
