Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

idézett, itt eldöntendő, apró sorsok parányi részletein túl? Kötözi-e önnön életéhez ilyen erősen más is, mint ezek a magaszabta órák, félórák, ezek a verejtékszagtól és félelemtől csuszamos időszakok?

A széles hát az ablak szögletes keretében billeg. A Fiú most már le nem veszi róla a szemét.

Balján történik valami — érzi, vagy hallja? —, a mocorgás óvatos, a másik három finoman meglöki egymást. Sisák legénykedik? Csak szemét meregetheti az előtte terpeszkedő hátra, s legfeljebb, ha fintorog. Jelzéseket mégis váltanak mindig, mindenütt, bármi módon.

A Tanfőnök hirtelen pördül, mint a búgócsiga.

A három arc ismét elrendeződik, s összezár.

— Na igen — mondja az öreg változatlan nyugalommal. Hangszíne a gondos és jóságos atyáé. így van ez. így bizony.

Szeme újra síkárol, de már csak a másik hármat pásztázza meg.

— Eggen — mondja kéjjel, s most már mindegyik tudja, mi következik. A várakozási idő letelt.

— Hát kérem, kedves újoncok, ugyebár — mondja nyugodtan, kedélyes árnyalattal — az ember időnként új és új fejlődési szakaszhoz érkezik. így van?

A tanulók fülelnek, egy se moccan.

— Netán hallott már valaki ilyesmiről? Ide gondolok, ide, a tisztelt jelenlévők sűre- jére. Hallott netán?

Megint feneketlen csönd a válasz. A sú'reje viszont. . .

— Nem csordába állítottalak én titeket, édes fiaim. Egyenes, tisztességes, emberhez legméltóbb sorba. Ha jó emlékezetem nem csal, ugyebár, l-ga-zodj. — Hangját most sem emeli föl, csak éppen tagoltabban ejti a szót, testét megnyújtóztatja, lábújjhegyen áll.

A Fiú jobb felé ugrik meg hirtelen, hogy a többieknek helyet biztosítson.

— Na lám, na lám. Előbb-utóbb megtanuljuk. Türelemmel, szép szóval, jó szándékkal. A jószándék magában sokat nem ér, de ha tettekkel párosodik, ugyebár . . . mindjárt más. A tettekkel párosodás mindjárt eggészen más.

Sisák túlontúl erős ádámcsutkája mozogni kezd hetett a párosodás hallatára, mert a Tanfőnök szeme rátapad, nem ereszti. Egyenesen hozzá beszél.

— Ismerjük egymást, édes egy-fiam. Ismerjük biza. Tagadhatatlan. De talán . . mégsem egészen jól. Nem éppen hiánytalanul, ha ugyan értjük, mit akarok mondani. Egyszóval ... — fáradt, alig érzékelhető kézmozduiatot rebbent a füzetek felé — egyszóval a fejlődési szakaszok megközelítésével van némi kis gondom. Az általános hozzáállással, ugyebár. Ha pontosabban akarnék meghatározni bármit is: a fejlődési sebességgel. Mivelhogy az hibádzik. Vagyishogy nincs. Nincs, nincs. — Hirtelen összecsücsöríti a száját, majd cuppantva húzza szét. — Ellenvéllemény?

Ellenvélemény sincs. A Tanfőnök elégedetten bólogat.

— Eggen, eggen. Na persze. Hogyan is lehetne ellenvélemény, ugyebár. Létjogosultság hiányában szenved az ellenvélemény, Továbbá cselekedni sincs mit. A palackban marad a dugesz, ugyebár. A fejlődés bizonyos szakaszán azonban majd keresünk egy dugóhúzót, sőt, én magam szolgálok vele a legnagyobb készséggel és örömmel.

A Fiú hagyja elcsöpörészni, semmibe hullani a szavakat, az ágak újra kiteljesedő kuszaságát nézi. A napfény eltűnt, tovacsusszant, kiürítette a föld egyik felét. A cipősarok és orr koppanásai ridegebbek és keményebbek, amint a szürkület csapzottan hatol be a zeg-zugos, kiismerhetetlen barlangi világba.

A Tanfőnök mondatai egymásba kapaszkodnak, akár egy végeláthatatlan vasúti szerelvény kalodái —s döccenek bár, de egységesek, összefüggenek, egymáshoz tartoznak.

18