Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)

— Engem?

— Téged, hát.

— Várjunk csak ... — töpreng. — Talán eleinte. Eleinte igen.

— Hm — bólint a Mester, torkát köszörüli, aztán többet mégse szól.

A Fiú nyakán egyszerre szűknek bizonyul a kötött ing, tüdejének nehéz a levegő. Kínosan feszeng.

— Néha most is ... — mondja tétován. — Mikor hogy. Hol te, hol maga ... nem nagyon figyelem.

A Mester piszmog, föl nem néz, a Fiú oldalról vizsgálja a többnyire zárt vonásokat, amelyek most, hogy a koponya maga is megdől, felpuhulnak, lágy párnákká olvadnak szét. A szemrések azonban moccanatlanok. A Mester nem figyel, nem arra figyel, amit csinál.

— Aha — dörmögi végre, s hajoltában nadrágja vásznába törölgeti olajos ujjait.

— Baj? — kérdezi a Fiú szorongva. — Tessék mondani ... baj?

A Mester még mindig a hibátlan motort nézegeti. Ráérően dünnyög.

— Bajnak éppen nem baj...

A Fiú most már türelmetlen.

— Hát akkor?

A Mester fölpillant, s látni, hogy aggódik inkább, semmint haragudna.

A többieket mind tegezi — mondja, s vállat von.— Sisákot is. Ha ugyan jól hallom.

A Fiú arcába felfut a vér,

— De én igazán ... én igazán . . .

A Mester láthatóan megszánja.

— Tudom, fiam. Nem rajtad múlik.

— Csakhogy ...

— Csakhogy?

A Fiú hallgat.

— Szóljak neki? — kérdezi később. — Ha szólok esetleg ... — s elhalgat újra.

A Mester elgondolkozva tolja feje búbjára sapkáját.

— Kár volt megkérdeznem, hallod. Egyébként... jobb, ha ráhagyod. Jobb, ha eszedbe se jut ugrándozni. — S most már valóban munkához lát. Később azonban odaszól még: — Gondoltam, tán így szól az egyezség. Hogy apád miatt.

A Fiú gépiesen mozog, átveszi az alkatrészeket, megtapogatja őket, tekintete fennakad a bütykökön, alásiklik a hajlatokon, s ott felejtkezik a vájatokbán. Átdörzsöli a műbőrhuzatot, zománcot törölget, nikkelt, üveget. Bőrén előbb a könnyű pára, majd pórusain a verejték megül. Nem látja a Mester aggondalmas pillantásait sem, álla feszülésében a folytonos nekikészülődést, hogy megszólaljon, s az elkedvetlenedést, mert hogyan is mondja, amit, úgy érzi, mondania kéne?

A Fiú csak Apa végérvényesen eltűnt, ám részleteiben még úgy-ahogy felködlő alakjára figyel, a magabiztos testtartásra, határozott mozdulatokra, s az egyre vékonyabb test egyre határozatlanabb mozdulataira. Kézfejét néha olyan elevenen látja maga előtt, mintha színes filmről, életnagyságban vetítenék eléje, hogy csak meg kéne ragadnia. A sajátságos, csuklóból kiforduló, üres tenyeret mutató gesztust azóta sem látta, senkinél, egyetlen felnőttnél sem. Úgy csak Apa tudott valamit kifejezni, mintegy elnézést kérve — eddig van, tovább nem futja, én se tudom, tehetetlen vagyok —; nagyjából ennyit jelentett a mozdulat, s éppen ez a mozdulat szelídítette meg őt is, mindig, vagy inkább meghatotta? Apa természetesen vallott arról, hogy ő nem mindenható. A Fiú azóta sem tapasztalta ezt senkinél. Apának igen kevés gyönge pontja volt — talán ezért vallott róluk könnyen.

11